Kategóriák
Fotó: Horváth Bianka
"Ének a határtalanról" – rövid megemlékezés Weöres Sándorról
2013 június 21. Könyv

ws“Bóbita. bóbita táncol”, “Őszi éjjel izzik a galagonya”, “Csiribiri, csiribiri, zabszalma”, “Érted szenved a Jancsi bohóc”… Aligha találnánk olyan embert országunkban, aki ne tudná folytatni az előbbi sorok valamelyikét. Gyermekkorunk meghatározó és szeretett versei voltak ezek, hiszen ütemes verselésük miatt könnyűek és jól megtanulhatóak. Mondhatni minden zenei kíséret nélkül, önmagukban dalt alkotnak, s így felnőttebb fejjel már meg sem lepődünk azon a tényen, hogy kedvenc rímfaragó mesterünk fiatal korában sokáig állt munkakapcsolatban Kodály Zoltánnal.

Sanyi bácsi, idén június 22.-én lenne 100 éves. Vagy talán minden túlzás nélkül mondhatom, hogy idén lesz száz éves, hiszen – és ez bármilyen közhelyesen is hangzik – műveiben tovább él, (csakúgy mint Gárdonyi Géza, akinek, mint tudjuk mégsem vágták le a fejét a törökök.). Minden életszakaszunkban találkozunk vele, óvodásként az ő költeményeit kántáljuk, kamaszként az iskolapadban kényszerülünk foglalkozni vele, felnőttként gyermekeinknek adjuk tovább kedvenc versikéinket, öregkorunkban pedig unokáinknak. S ha szerencsénk van, azokkal a műveivel is találkozhatunk, amik nem feltétlenül váltak mondókává az idő folyamán.

Mivel ő elsősorban nem is gyerekeknek írta verseit. Ha jól meggondoljuk a Galagonya kiérdemelhetne egy 18-as karikát, a Majomország a lehető legfrappánsabban mutat tükörképet egy adott kor társadalmának, A Paprikajancsi szerenádja, pedig az egyik legédesebb szerelmes vers, amit valaha írtak.

Majd, ha mindent általunk ismert művén végigtekintünk, két dolgot is észreveszünk. Először is, hogy mennyire sokszínű repertoárral van dolgunk. Verseiben szinte bárkinek a bőrébe bele tud bújni, legyen szó, akár egy két éves kisgyerekről, egy hitehagyott öregemberről, vagy egy XIX. század elejei Lónyai Erzsébet nevű költőnőről (Psyché). Az irodalomtudomány nem véletlenül nevezte el költészetét Poszeidón alakváltó fia után próteuszi költészetnek. A korra olyannyira jellemző lírai én háttérbe szorul, és helyette a nézőpontok változatosságával találjuk szembe magunkat.

Fotó: Horváth Bianka

Fotó: Horváth Bianka

Másodszor, ismételten összevetve XX. századi költeményekkel, felfedezzük, hogy végre itt egy költő, aki a háború szörnyűségei ellenére nem a létezés reménytelenségéről, értelmetlenségéről ír, hanem megtalálja a kiutat ezekből, meglátja a rendet a káoszban. S felszín helyett a lét lényegét mutatja meg. Vagy, ahogy Hamvas Béla fogalmazna, a homéroszi út helyett, az orpheuszi utat járja végig. Ugyanis az ember “valamiről beszél, és valamit énekel”. E kettő között pedig lényeges különbségek vannak. S ha meghalljuk az éneket, akkor valóban elmondhatjuk, hogy Sanyi bácsi még mindig él és teremt, és a dalai hallatára megszelídülnek a vadállatok, táncra perdülnek a sziklák bennünk és körülöttünk (mert “Te vagy a vadász és te vagy a vad/s távol, a hatalmas: az is te magad.”), majd rálépünk egy spir(itu)ális csigalépcsőre, ami elvezet minket a teljesség felé.

Azt javaslom minden kedves olvasónak, bátran vegyük elő gyermekkorunk Weöres köteteit, hallgassuk meg kedvenc Sebő és Halász feldolgozásainkat, és gondoljuk végig, milyen szerencsések vagyunk, hogy ezeken a varázsigéken nőhettünk fel.

Köszönjük szépen Sanyi bácsi!

Ui.: E cikk nem jöhetett volna létre egykori középiskolai irodalomtanáraim nélkül. Köszönöm nekik a közvetett közreműködést :)

Szerző: Horváth Bianka





*