NEKÜNKSZÓL VÁROSOK


BUDAPEST    DEBRECEN    KECSKEMÉT    PÉCS    SOPRON    SZEGED    SZOLNOK

Fehér Éjszakák

Horváth Tímea (Camino)


Vetítés

egészen mámorító impresszió;

szőke nő lép rivaldafényébe

‎Zsúfolt mozi terem, tengernyi ember, ámde kicsi tengeré… fények, de inkább félhomály, érzelmek és gondolatok örvénye a térben és egy másik időben.

 

A messzeségben kontúrok rajzolják fel magukat. Homályosak. Bizonytalanok. Domb tetejét beborítja a szürke, súlyos levegő. Elveszik benne a Ház. Közelebb ér. Egyedül csak a hegyesre faragott kerítés tűnik elő. Fenyegetően magasodik a sötétség elé.

Hiány kong a nagy falak közt. Ordít. Dübörög. Félhomályba takaróznak a kiürült bútorok, üres képkeretek. Festmények megfakultan néznek farkasszemet a látogatókkal. Valaha élt világok hiányzó lenyomatai élénken mosolyognak a poros falakról. Édeskés illat tekereg a levegőben, mely a múltból szökött vissza egy kis elégtételért. Kínzásért. Gyötrelemért. Szikrányi gyönyörért.

Méltóságteljesen próbál lépdelni. Magas sarkúja dorombol lábain, a parkettán. Selyem ruhájának végét elnyeli a múlt kellemes fojtogatása. Táncol, libben, boldogság illúziójában foszlik. Szemei üvegessé vállnak. Némán, olykor még le is gördül szemei sarkáról egy-egy könnycsepp, melyet a jelen üressége hajszolt ki kongó belsőjéből.

Ajtóhoz ér. Keze megremeg, ahogyan a kilincs felé nyúlna. Túlvilági érzet szalad végig gerincén. Vele rezdül egész teste. Az emlékek veszik át a trónust. Idegesen szeméhez kap, hogy eltűntesse még a nyomát is annak, hogy érzelmei győzedelmeskednek felette. Hogy elveszíti a csatát. Élete csatáját. Leteperik. Alul marad. A szégyen dühbe torzul. Vörösre dörzsöli szemeit, csak könnyei takarodjanak el lényéről.

Belép. Sűrű por ül a levegőben. A múlt lemorzsolt darabkái táncolnak körülötte. Lépteivel ösvényt hasít belé. Szakadt anyag borítja a szétzúzott székeket. Az utolsó s egyben legnagyobb vihar nyomait viseli még a helyiség. Mikor meghalt. Meghaltak. Erőtlen lépteivel a nézőtér közepéig sétál. Lehajt egy széket. Por szőnyeg csap fel a koszos levegőbe. Eltelíti tüdejét. Köhög párat. Gyönyörű ruhájával helyet foglal a széken.  Nem érdekli. Nem érdekli már őt semmi. Kiváltképp a felszín nem. Belül pedig már amúgy is mocsokban mállik. Mély levegőt vesz. Tekintete elveszik az előtte pár méterre kifeszített foszlott vásznon. Háta mögött felmordul a gépezet. Valaha élt szolgájának kísértete tesz eleget kötelezettségének, mely még a halál gyomrából is köti őt.

Fénynyaláb hasít a levegőbe. Rajzol az anyagra.

… és mint egy film lepereg az életem. …

Az Életem… Te.

~ Dúdolja.

Szőke nő lép rivaldafényébe. Lelkének keserű dallamait dúdolja. Mintha az ő létéről énekelne. Elveszik a hangjegyekben, szavakban. Mint egy örvény, beszívja. Vesz egy hatalmas levegőt, majd elnyeli a mocsok, a szenny, genny, vér és könny. Buggyan egyet ez a végtelen, ő pedig elmerül.

~~~~~

Megreccsen a világ körülöttem. Hatalmas dörrenés nyeli el a hangokat. Felhasad a vászon előttem. Vakító villanás. A szőke nő lehámlik az anyagról.

Hamuszürkén omlanak körülöttem a házfalak. Ködbe vesznek a fények. Sűrű az éj, a hold se lát. A szeme két ópiát. … Mely megbabonáz. Elnyel. Megsemmisít. Az utolsó sejtemig. Drog. Az én drogom. Csak az enyém. Belém lövi nedvét, mérgét. Messzebbre száműz, mint az ópium. Jobban felpörget, mint bármilyen szintetika. Mégis… mámorító zsibbadásban ernyed egész testem, lelkem. Őrült, izgató ambivalencia. Örvény uralja lényét, mely teljesen magába szív.  Elnyel. Elnyeli a világot, elnyeli Világomat. Megszüntet létezni. Mássá tesz. Idegenné. Egy imádott idegenné. Pár órányi Életet ajándékoz, valódit, hogy később mindent kiszakíthasson belőlem. Darabról, darabra emészt fel. Részenként az egészet. Hisz nincsen más régen, csak te vagy. Éjjel holdról letépsz gombokat, így egymás mellett minden rész egész. Nem létezhetsz nélkülem. Én sem nélküled. Részed vagyok, ahogy te is Részem vagy. Így alkotunk egészet. Egy részekre szakadó, szétzilált egészet. De még ígyis oly teljességnek éljük meg, oly tökéletesen törékeny, illanó Mindennek, melyet még soha senki mással nem. Bűnben oldozzuk fel egymást bűneink alól. Éltetjük és gyilkoljuk a másikat. Könnyek szaladnak végig, mikor karjaink egymásba vesznek. Mosoly nyúlik végig gyűrött arcunkon, mikor tépjük egymás húsát. Mikor belesajdul egész lelkünk a kínba.

Az eső tisztára mos minket. Villámok megvillantják valódi, feslett lényünket. Egy másodperc töredékére csupán, de akkor tekintetünk mindig a másikon sétál. Látni a legmocskosabb kontúrokat, uralkodó sötétséget. Melybe oly végtelenül beleszerettünk. S melyet gyűlölnünk kellene. Visszafordíthatatlanul. De azzal sem lennénk elégedettek, hisz felvállalnák ezzel az egyetlen egy szóval azt a temérdek életet, melyet együtt éltünk le. Hogy mennyire függtünk egymástól, mennyire reménytelenül, veszélyesen, és szenvedélyesen szerettünk s vágytunk a másikra. S tudjuk, erre nem készültünk fel.

Veled oly hosszúra nyúlnak a telek. Dermesztő fagyba veszik a világ szüntelen. De melletted, közvetlen melletted, mégis melegség bizsereg a bőr alatt. Legzordabb időben is lángcsóvák nyalják végig lényemet. Felégetsz. Megtisztítasz. Veled… oly Rövid a nyár. Nélküled már üresek a gyümölcsfák. A te hibád! Nélküled már monoton a mennyország. A világegyetem túl tág. Nincs termés, de még alma sem, melyet leszakíthatnék, hisz az utolsót, a legfelsőbbeket is megettük. Felemésztette azt a testünk. Felemésztette az a lelkünket.

… és mint egy film lepereg az életem. …

Az Életem… Pontosan Te.

Szétfolyik a tér. Cseppenként gördül le minden a helyéről. Színvilágunk ömlik képzelt valóságunkra. Szemeim már nem ebben az időben vesztegelnek. Foszlott vászonról leomlik lényed. Kettőnk apokalipszisába hajítottuk egymást.

Megigazítod magad. Kiegyenesíted görnyedt tested, helyükre helyezed nyúlványaidat. Megtörik rajtad a fény, hátad mögött óriási árnyalak karcolja fel magát. Szörnnyé torzul. Mely valójában te önmagad vagy. Emberalakod közeledik. Míg mögötted másik alteregód egyre csak hatalmasabbá dagad.

Kéjjel telt mosoly ül ajkaid sarkán. Szemeiddel keresztülszántod lényem.

Voltam már használt, rossz tükör, ami mindent folyton felnagyít. Rémképek néznek rám, ha nem vagy itt. Úgy szívom lényedet be én. – dúdolom magamnak, míg én, én vagyok. Míg egyedül vagyok, önmagamnak hitt valaki. Mert aztán jössz te… és én egészen mássá változom…

Elém érsz. Karod felém nyúl. Én pedig belékapaszkodok, pedig érzem belül, hogy csupán az újabb halálkeringőnk első mozzanatait éljük meg. Értelmetlenül. De hát kellett is valaha az nekünk?

Magadhoz húzol. Fülembe sóhajtasz. Kiemelsz a székek biztonságot nyújtó rabsága közül. Leheleted nyakamon érzem. Elmosolyodsz.

Lassan ölő fegyverek az emlékek, így megyek nem tudom meddig de meddig de meddig, csak az a perc érdekel, mert a halál élve kell, és nem bánok semmit, de semmit… – dúdolod

Felemelem tekintetem. Egyenest a tiédbe szúrom. Döföm. Kegyelem nélkül.

- Szóval emlékeink kiszakítják léted? Nem többek, mint fegyverek? Gyilkoló eszközök? A halál neked hát élve kell? Ehhez kellek? Én az lennék neked? Halál? Vég? Megsemmisülés? – mosolyt faragok arcomra, mielőtt még a fájdalom torz vonásokkal festené fel rám a valóságot.

Elmosolyodik. Ő őszintén;

- Végzet. A végzetem vagy… Te fogod kiszakítani belőlem utolsó korty levegőmet. Te fogsz az utolsó percben véremben megmártózni. De nem bánom. Élvezni fogom, hisz általad a világ egy percre a szívembe fért. Minden veled töltött percben. – megsimítja hátam – hisz tudod, ha egyszer az éjszaka megkísért elvisz mindent a semmiért… – dúdolja tovább egy egészen izgató dallamon – Az éjjelem vagy. A soha nem múló éjszakám. Mely sötét. Izgató. Sejtelmes. Misztikus. Termékeny. Pont neked nem kell ezt magyaráznom. Hisz mindenki a fényben él. Nappalokban. Elfogadottságban. Rendben. Rendszerben. Középszerűségben.

Megbontom a kettőnk alkotta egészet. Megfogom kezét. A vászon maradványai elé sétálunk. Hozzásimulok. Arcom mellkasába temetem. Elmosolyodom. A Színésznő bennem megfulladt ebben a kegyetlen őszinteségben. Tekintetem arcára emelem. Kilépek védelmemből, s egyenesen a lénye legmélyére vesznek szemeim;

Őrült ékszerem vagy. Lényem leggyönyörűbb díszítője. A nyakamon ijesztő csillogás. Kövekbe zárva valami fura varázs. Ha megfogom, ráz. Ha felveszem, éget. És fojtogat. Levenni már soha soha soha nem tudom. S talán nem is akarom – kacérkodó mosolyom ráemelem. – Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem fogom! – hangom erősödik, egyik kezét elengedem, míg a másikkal ő még mindig tart. Nem engedi, hogy szabaduljak. Elmenekülhessek - Nem fogom! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! – testem könnyeddé válik, már-már cseppfolyóssá. Táncolok körbe, forgok, suhanok. Kezem szeli a levegőt, vonaglik szabadságában.

Megragadja a karom, mely már épp készült volna kifolyni kezei közül. Magához ránt. Egymásnak feszül a két test. Domborulatokat nyelnek el a sziluettek. Tekintetem háta mögé emelem.

A megtépázott vásznon két torz árnyalak vonaglik. A vetítőből kiszabadult fénynyalábok szüntelen keresztülhasítanák a levegőben úszó múlt törmelékeket. De minket képtelenek átszelni. Helyette a bennünk élő Szörnyeket festi fel a falra. Keserű és izgató mosoly szalad ki ajkaim szélére. – Igen… pontosan ezek vagyunk mi. Torz árnyalakok. Húsából kifordított valaha volt emberfélék. Szörnyetegek. Kifacsart sötétség.

Szétfeszít minket a másik közelsége. Érzem, ahogy felpezsdül vére. Hogy nem bírja tovább.

Nyugodtan mondjad bármi bánt. A négy fal hallgat már csak rád. Én nem fogok többé. Ne kezdjünk erről új vitát, a szívhang úgysem jönne át. Csak egyszerűen váljál köddé. – suttogom ajkai közé - Kár a sok szép mondatért, sokkal hamarabb célba ér egy levél nélkül feladott bélyeg. Ha ketten lennénk, te meg én … - kezét erővel, dühből számra tapasztja. Szemei vértengerben áznak. Érzem, ahogy gyűlöl. Ahogy akar. Taszítana. De végzetesen szeret. Egy könnycseppet nyel le kongó belsőm. Arcomra mosolyt feszítek.

Elveszik. Eltűnik előlem. Gomolygó füstbe kapaszkodom már csak, mely az ő nyomát nyeli el.

Kétségbeesés költözik belém. Tép belül. Szaggat. A vásznon immáron csupán egy sötét alak vonaglik. Megrozzant, hiányos fekete folt.

Reménytelenül a nézőteret fürkészem. A fény szemembe vakít, mégsem vagyok képes tekintetem elemelni onnan. Fojtogat a halál közelsége.

Meglátom. Meglátom őt, ahogyan középen mered rám. Tekintetéből eltűnt az az őrült, ki engem oly sokszor elragadott. Ki bármikor képes erre.

Közelebb sétálok hozzá. Szemeivel végig kísérte lépteimet. A sor végén állok.

Végtelenre nyúlt másodperc kacérkodik köztünk.

És akkor visszatért az, melyet oly sokszor elhagytunk. Elhajítottunk. De mindig visszaszereztünk. Hisz nélküle nem élnénk. Megcsillant szemében a káosz. A másvilág. A zavarodottság. Mámor és őrültség. Minden, ami mi vagyunk.

- Fuss el, irány a tenger! Hadd nyelje el a mohó, tajtékzó hullámsír leélt, elhunyt életeinket. – mosolya nyeli el a helyiséget, a falakat, székeket, a vásznat. A teret. Időt. És engem.

- Őszintén akarod? – A Színésznő szeme csillan egyet, mielőtt megsemmisülne minden körülöttünk.

 

Péterfy Bori – Szívem gyorsabban ver

Péterfy Bori – Fehér éjszakák

Péterfy Bori – Rész egész

Péterfy Bori – Őrült ékszer

Péterfy Bori – Vállj köddé

Péterfy Bori – Futás

és egy kis Jeux d’enfants életérzés.






HOZZÁSZÓLÁSOK»



Cikk bejelentése



Írjon Ön is,írj te is magazinunkba!