NEKÜNKSZÓL VÁROSOK


BUDAPEST    DEBRECEN    KECSKEMÉT    PÉCS    SOPRON    SZEGED    SZOLNOK

Fekete hóesés – VIII- XVIII.

Pete László Miklós


A cím Grandpierre K. Endre regényének címét idézi. Hogy érthető legyen, egyben teszem ide a sorozat utolsó részeit.

Korábban abbahagytam ezt az esszésorozatot – most folytatom. Több okom is van rá, legfontosabb, hogy baráti vitát folytatunk egy kedves hozzászólóval a legutóbbi résznél.

http://lnpeters.sfblogs.net/2009/12/09/fekete-hoeses-vii/#comments

Időnként érdemes elgondolkodni azon, mi is a mítosz. Meg hogy mi is a mítoszrombolás.

Tudóséknál a “mítosz” szó vörös posztó, minden hihetetlen és alaptalan gyűjtőneve. Ebben persze nincs igaza. Elsorolni is hosszú lenne, mennyi csúfos vereséget szenvedett a “komoly” tudomány a lenézett mítosztól – ez az esszé azonban nem erről szól.

Elég széles körben ismert, hogy alternatív történelmi regényt írok Zrínyi Miklósról. A költő és hadvezér nem hal meg 1664. november 18-án a kursaneci erdőben, hanem tovább él, és ettől más lesz a magyar történelem. Nemcsak a magyar, az európai történelem folyama is más mederben hömpölyög tovább.

Zrínyi Miklós halálát a jelenlegi kanonizált történet-verzió szerint 1664. november 18-án a kursaneci erdőben, Csáktornyától nem messze 16 és 17 óra között egy vadkan támadása okozta.

Ebben az ügyben mi a mítosz? A politikai gyilkosság? Vagy éppen a vadkan?

A vadkan történetét nem az igazság, hanem csak az eltelt idő szentesíti, az évszázadok által rá rakódó vélekedések mára heggyé magasodó tömege. Az eltelt idő teszi mind “szilárdabbá”.

A magyar történettudomány akkor kezdődött, amikor még az ország a Habsburgok uralma alatt állt. Magától értetődik, hogy az uralkodó dinasztia egyetlen tagját sem lehetett a nemzet hősének meggyilkoltatásával vádolni.  Még közvetve sem.

Még a legellenszenvesebb Habsburg királyt, I. Lipótot sem lehetett ilyesmivel illetni.

A kiegyezés után már lehetett volna – módjával. A történettudomány azonban sokkal nehézkesebb, kitart a régi mellett. A komoly változáshoz általában meg kell várni, amíg kihalnak a régi szemlélet képviselői. Ez örökkévalóságig tarthat, mert a tudományos élet sajátos szokásrendje révén mindig lehet az ásatag, de “tudományos” – azaz belső adminisztratív támogatást élvező – nézetek mellé újoncokat találni, akik a régi tudósok pozícióit örökölhetik.

Az irodalom mindig merészebben nyúl a múlt nézeteihez, a tudomány dogmái nem kötik.

Nem én vagyok az első, aki Zrínyi Miklós halálának hivatalos verzióját megkérdőjelezi.

Ez a téma maga a csoda. Nehéz megérteni, hogy a magyar történettudomány korról korra miért ragaszkodik még mindig jobb ügyhöz méltó buzgalommal, ernyedetlen szorgalommal és lankadatlan kitartással az ócska és ostoba, ezer sebből vérző vadkan-meséhez ahelyett, hogy végre megkísérelné feltárni a politikai gyilkosság hátterét. A sertés meséje nem az igazság, hanem a mítosz. Nem is akármilyen mítosz.

A vadkan meséje a legrosszabb értelemben vett mítosz; maguk a gyilkosok találták ki gaztettük fedezésére.

De ezekben a részekben nem a gyilkosságot fejteném ki, hanem – a teljesség igénye nélkül – arról írnék, hányan is próbálták már bebizonyítani az igazságot, hogy Zrínyi nem egy felbőszült vadkan, hanem előre kitervelt, hidegvérrel és könyörtelenül végrehajtott politikai gyilkosság áldozata lett.

Voltaképpen már Bethlen Miklós Önéletírása sem “ártatlan” a vadkan-verzió hívei számára. Az erdélyi politikus ezt hosszú évtizedekkel Zrínyi halála után, ráadásul osztrák börtönben írta.

A maga tömörségében mesterien megfogalmazott szöveg. Látszólag ártalmatlan, pedig minden benne van, ami csak benne lehet. Mert mindent aligha írhatott meg az erdélyi politikus. Írása rendkívül intelligens: szinte a szánkba adja a kérdéseket. És a szánkba rágja a megoldást. Vadkan? Dehogy!

Bethlen nem beszélhet világosabban, de a sorok közt elmondja, mit gondol.

“Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahoza a fátum egy Paka nevű jágert, ki mondá horvátul: én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennők, elveszthetnők. Az úr mindjárt mondá nekünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni vele: öcsém uraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: csak beszélgessen itt kegyelmetek, öcsém uraimékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, ti. Paka, mindjárt visszajövök.”

Lássuk sorjában:

Mit mondhatott Zrínyinek a Paka nevű “jáger”?

Miért nem akarja Zrínyi, hogy vele menjenek?

Miért “bolond” Paka?

Itt kerül valahol a képbe a vadkan, de egyáltalán nem csörtetve, ahogy az igazi szokott, hanem szinte észrevétlenül. Ez nem is tud csörtetni. Ennek ez a létmódja, mert ez virtuális vadkan. Fedezékül szolgál egy rendkívül ravaszul kitervelt politikai gyilkossághoz.

A vadász – Paka – horvátul beszélt. Zrínyi értette. A mellette álló Bethlen és Zichy – nem.  A kissé távolabb állók közül Guzics várkapitány horvát anyanyelvű. Bármit is mond Paka, ő értené – ha közelebb állna. Vitnyédi nem ért horvátul.

Mit mondhatott Paka?

Bármit is mondhatott…

“Csak bocskorban lóra kapa, Paka után nyargala;”

Így indul egy tapasztalt vadász egy veszedelmes, sebzett vadkan üldözésére? Rendben, hogy korábban is csak bocskorban vadászott, nem ezzel van probléma. Az, hogy ő egyedül – azaz vadász kísérő nélkül – szeretett vadászni, nem jelenti, hogy maga bóklászott az erdőben. A korabeli vadászat egész infrastruktúrát mozgatott. Hajtók, vadászok, háló stb.

Ha Paka valóban egy sebzett kanról akar beszámolni, miért nem felettesének, a vadászmesternek jelenti?

Egyszerű a válasz. Mert Paka egyáltalán nem egy vadkanról számolt be. Paka el akarta csalni urát az előre megbeszélt helyre, hogy ott meggyilkolják.

Vajon mit mondhatott?

Valami olyasmit, amit Zrínyi nem hisz, de utána akar járni. A gróf nem sejti, hogy veszélyben van. Azt gondolja, néhány perc az egész. Hogyan is búcsúzott?

“csak meglátom, mit mond ez a bolond, ti. Paka, mindjárt visszajövök.”

Így válik el a társaitól, aki egy sebzett, de még támadásra képes vadkan felkutatására indul? Talán még egy végelgyengülésben vonagló vaddisznóra se így indul. De azzal meg Paka maga is végezhetne.

Mit mondhatott Paka?

“Az úr mindjárt mondá nekünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni vele: öcsém uraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: csak beszélgessen itt kegyelmetek, öcsém uraimékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, ti. Paka, mindjárt visszajövök.”

Zrínyi nyomatékosan kéri, senki se tartson vele. A vendégek számára udvarias kérés, Guzics számára – választékos modorban közölt parancs.

“egy sabaudus [savoyai], Majláni nevű ifjú gavallér, Guzics öccse inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mi ott a hintónál beszélgeténk”

Tehát elsőnek egy bizonyos Majláni (Magliani) indult el. Miért? Mi oka volt rá?

Tisztességes oka aligha lehetett…

A többiek elindulása érthető, Magliani után eredtek.

Magliani mégis percekkel hamarabb érkezett. A vadkant Pakán és rajta kívül senki se látta.

————-

Miért is van a magyar történelemben 1664. november 18-nak ennyire komor, tragikus jelentősége?

Vannak események, amelyeket a jelen történetszemlélet elmismásol, elken, amelyeket a kincstári történettudat “lehúz, altat, befed”. Nemcsak Zrínyi halála ilyen, gyaníthatóan ugyanebbe a kategóriába tartozik a másik Zrínyi Miklósnak, az éppen általa eposzban megörökített szigetvári hősnek a küzdelme is, 1566. Zrínyi meggyőződéssel vallotta, hogy dédapja hőstette fordulópontot hozott az európai történelemben, megállította a török előnyomulást.

Erről egy másik esszésorozatot kezdtem, hamarosan folytatni fogom.

Térjünk vissza itteni témánkra.

Hogy érthetővé váljon, szólnom kell röviden az előzményekről.

Az úgynevezett tizenöt éves háború (1591-1606) – a kezdeti remények ellenére – nem valósíthatta meg a magyarság álmát, a török kiűzését. Utolsó évei értelmetlen harcokat hoztak, csapássá vált az ország számára.

A bécsi adminisztráció a magyar nemesség tehetősebbjei ellen indított koholt perekkel igyekezett megtölteni a kincstárát. Volt ebben természetesen olyan elképzelés is, hogy a magyar főnemesi réteg súlya csökkenjen, és helyébe birodalmi németek kerüljenek.

Bocskai István mozgalma – a magyar történelem legsikeresebb szabadságharca – azonban keresztülhúzta ezeket a nyegle számítgatásokat. Az udvar békére kényszerült, a magyar rendek pedig komoly, törvényes garanciákat kaptak.

Volt a rendszernek egy másik pillére, Erdély, mint a magyar nyelvű államiság fennmaradásának záloga. A magyar fejedelemség létfontosságú volt, ezt még a császár pártján lévő magyarok is tudták, nem kisebb személyiség hangoztatta, mint Pázmány Péter esztergomi érsek, Zrínyi Miklós egyik mentora.

1608-ban palotaforradalom zajlott a Habsburg családban, Mátyás főherceg megfosztotta bátyját, Rudolf császárt a magyar tróntól, és II. Mátyás néven országunk királya lett.

Ehhez nagy szüksége volt a magyar rendek támogatására. Cserébe életbe léptek az 1608-as törvények, amelyek a rendiség szellemében szabályozták az ország és a király kapcsolatát. Ennek a fontosságát a régebbi történetírás nem győzte hangoztatni.

Itt egy pillanatra meg kell állnunk. Felfogtuk-e annak a jelentőségét, hogy amikor Európában éppen mindenütt abszolutizmus volt, vagy éppen annak a kiépítése zajlott, nálunk Magyarországon csak az országgyűlés hozhatott törvényeket, a királynak parlamentáris körülmények között kellett vitáznia alattvalóival, és gyakran kényszerült kompromisszumra. Ezeknek az országgyűléseknek sarkalatos elve volt a szólás szabadsága.

Nehogy azt higgyük, hogy a szólásszabadság nálunk valami nyugati jövevény. Nálunk sokkal hosszabb múltja van, nyugaton még akkor azt se tudták, hogy…

A korban gyakran téma a szólásszabadság, a XVIII. század folyamán pedig még gyakrabban. Amikor nyugaton mindenütt abszolutizmus volt. Az országgyűlés követek írásos követi utasításokat kaptak az őket megválasztó megyegyűléstől, amitől nem volt joguk eltérni. Nem ám ígéreteket megszegni, vagy más padsorba ülni. Még mit nem! Az volt az elv, hogy nem a követ számít, hanem akik odaküldték, akik közül ő maga is csak egy.

Ez a rendszer a maga keretein belül sokkal demokratikusabb volt, mint a pártokra alapuló, sokkal később kialakult angolszász parlamentarizmus. A Habsburg uralkodók rendszeresen sérelmezték, hogy a magyarok visszaélnek a szólás szabadságával. Mert időnként nagyon is kemény stílusban adtak hangot a véleményüknek.

Ez akkoriban Európa minden más országában elképzelhetetlen volt. Ezt ajánlom műveletlen külföldi újságírók és hajlékony erkölcsű magyar komprádorok figyelmébe, amikor arról locsognak, hogy a magyar nem ismeri a demokráciát. Odakint ekkoriban az még pajzán gondolat se volt…

A XVII. században azonban megjelent a vallási szembenállás. Az előző században a Habsburgok még nem tekintették egyik legfontosabb céljuknak az ellenreformációt, mostanra azonban akut kérdéssé vált.

A főnemesség zöme a század első felében visszatért a katolikus hitre. A Zrínyiek is, mert korábban ők is protestánssá lettek. Zrínyi Miklós édesapja, Zrínyi György szintén a század elején rekatolizált, Miklós már római katolikusnak született.

A köznemesi tömegek azonban zömmel protestánsok, leginkább reformátusok maradtak, a városiak zöme pedig evangélikus. Mint Vitnyédi István soproni ügyvéd, Zrínyi barátja.

Zrínyi egész pályafutása során azon a véleményen volt, hogy a vallási ellentéteket fel kell számolni, a protestáns sérelmeket a nemzeti összefogás érdekében orvosolni kell. Ezért például az 1662-es országgyűlésen nyíltan azonosult a protestánsokkal.

A magyar rendek a tizenöt éves háború után sem mondtak le a török kiűzéséről. Érdekes módon az ország egyesítése – bár nem szorult háttérbe – csak a töröktől való megszabadulás után következett a kívánságok listáján. Az önálló Erdély fenntartását a magyar államiság döntő fontosságú zálogának tekintették.

Ebből is láthatjuk, hogy nem igazán bíztak egymásban a rendek és a császári kormányzat.

Amikor a császár belesodródott a harmincéves háborúba, a királyi Magyarország rendjeinek zöme segítette. A háború az országot is megosztotta, hiszen Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelmek nyíltan a protestáns oldalra álltak, az előbbi egy ízben rövid ideig Bécset is ostrom alá vette, és a korabeli Európában a ténylegesnél sokkal erősebbnek hitték, hiszen az ellene vívott harcban vesztette életét a háború első időszakának két legjobb császári tábornoka, Bouquoy és Dampierre, sőt maga Wallenstein is kudarcot vallott Bethlen ellenében.

Zrínyi azon magyarok közé tartozott, akik rendületlenül kitartottak a császár (a Bécsben uralkodó, magyarul nem tudó magyar király) mellett. Maga is megjárta a harmincéves háború hadszíntereit.

Ifjú korában Pálffy Pál nádor köréhez tartozott. Pálffy Pál – Zrínyi másik mentora – türelmes munkával nemzetközi kapcsolatrendszert épített ki, igyekezett tudatosítani a magyar ügy európai jelentőségét. A fél Európára kiterjedő kapcsolatrendszer fejlesztését már Zrínyi Miklós folytatta.

Amíg tartott harmincéves háború, türelmesek voltak. 1648 után azonban úgy vélték, elérkezett a cselekvés ideje. Az egész ország lázasan készülődött a török elleni harcra.

1650-ben következett az évszázad egyik meghatározó csalódása. III. Ferdinánd meghosszabbította a törökkel az éppen lejáró békét. Meggyőződésem, hogy innét datálható a Habsburg uralkodókkal szembeni magyarországi bizalomvesztés. Ráadásul most nem azok ábrándultak ki, akik eddig is szemben álltak a bécsi uralkodóval, hanem éppen azok, akik egy évszázadon keresztül önzetlenül támogatták.

Köztük Zrínyi is. Írásain mostantól érezhető, hogy maga is kiábrándult, többé nem bízott a Habsburg uralkodóban.

A magyarok tudták, hogy az idő nem nekünk dolgozik. A török kiűzésével kapcsolatban nem volt helye semmiféle taktikának, időhúzásnak. A jelenkori becslések szerint a török hódoltság béke idején is körülbelül évi tízezer fős veszteséget okozott hazánknak. Ennyi volt a meggyilkoltak, elraboltak, rabszolgának eladottak száma, az úgynevezett béke idején.

Létkérdés volt minél hamarabb megszabadulni a töröktől, mert a jelenléte sok elemi csapás együttes hatásával ért fel. Ennek fényében nevetségesek azon magukat “felvilágosultnak” képzelő értelmiségiek ostoba állításai és kérdései, akik újabban időnként felvetik, “miért is kellett ellenállnunk a töröknek”, “mi értelme volt védeni a várakat” stb.

Az újabb fordulatot a szerencsétlen erdélyi fejdelem, II. Rákóczi György alaptól elhibázott lengyelországi hadjárata hozta meg. Voltaképpen ettől kezdve, ennek apropóján lendültek meg az események, hatása egészen 1711-ig tartott.

Erdélyt török és tatár rabló hadjáratok tették tönkre, Rákóczi az országát védve esett el.

A magyar előkelők Zrínyivel az élükön kétségbeesetten követelték, hogy a király adjon a szorongatott Erdélynek katonai segítséget. Mire a császári hadak Montecuccoli vezetésével megindultak, a segítségükben nem volt, köszönet. Semmit sem segítettek, de nagyon sokat ártottak. Éppen úgy raboltak és fosztogattak, mint a török, amikor meg harcolni kellett volna, tüstént visszavonultak az oszmán elől. Cserben hagyták szövetségesüket, a nyomorult Kemény János fejedelmet, aki hamarosan életét vesztette a török elleni harcban. Montecuccoli érezte, hogy a respektusa enyhén szólva megingott, ezért ritka ostoba röpiratot tett közzé, amelyben saját szánalmas hadjáratának kudarcáért a magyarokat tette felelőssé. De mindenkit. A nemeseket éppen úgy, mint a parasztokat. Utóbbiakat például azért, mert az őket “természetes és jogos igény alapján” kirabolni, élelmüket elvenni, otthonaikat felgyújtani, lányaikat és asszonyaikat megerőszakolni akaró “derék” császári zsoldosokat képesek voltak – agyonverni.

A gügye röpiratra Zrínyi válaszolt, igen keményen, a göndör parókát viselő császári tábornagy nem tette az ablakba…

Perjés Géza a régebbi magyar hadtörténeti irodalommal szemben úgy vélekedik, hogy Zrínyi és Montecuccoli hadvezéri elvei között voltaképpen nincs is jelentős különbség. A tíz éve elhunyt kiváló hadtörténésznek alighanem igaza is van, már ami a stratégiai elméletet illeti. Montecuccoli, mint hadtudós, Zrínyihez nagyon hasonló elméleti téziseket fogalmazott meg – a stratégia területén.

Ami azonban a gyakorlati hadvezetés területét illeti, a különbség ott ég és föld. Montecuccoli ezen a téren a nyomába sem léphet Zrínyinek.

A kortársak is így gondolták.

Zrínyi európai hírű személyiség volt, nagy elismeréssel írtak róla Németországtól Angliáig. “Field Marchal Count Niholas Zerini” – ahogy a téli hadjárat kapcsán nevezték – tiszteletnek örvendett.

Montecuccoli háborús beszámolói ellenben helyenként felháborodást, másutt derültséget keltettek. Főleg azzal, amikor azt állította magáról, hogy ő a szentgotthárdi csata győztese. Mert hogy mások nem így tudták.

A szentgotthárdi csata ügyében a magyar és osztrák történészek zömének véleményével szemben Perjés Géza, illetve a német és francia hadtörténészek véleményét fogadom el. A csata igazi győztese a Rajnai Szövetség segélyhadainak parancsnoka, Wolfgang Julius von Hohenlohe altábornagy volt. Ő és a francia hadakat vezérlő Coligny tábornok az ütközet közben összefogtak, és finom diplomáciai módszerekkel kivették az irányítást a siránkozó, visszavonulást emlegető Montecuccoli kezéből, aki addigra csaknem teljesen feláldozta a Waldeck gróf vezette birodalmi segédcsapatokat.

Hohenlohe és Coligny olyan helyzetet teremtettek, hogy Montecuccolinak nem maradt más választása, mint elfogadni az udvarias formában közölt “javaslatokat”, Hohenlohe haditerve alapján új támadást indítottak, megfordították a vesztésre álló ütközetet, és alaposan elagyabugyálták a nagyvezír seregét.

Adva volt tehát magyar földön Mohács óta először egy, a török főerők felett aratott nagy, csaknem döntő győzelem. Egész Európa örvendezett. XIV. Lajos francia király a győzelem hatására felajánlotta, hogy növeli a hazánkban harcoló francia kontingens létszámát, és anyagi segítséget is ad – ha a szövetségesek Belgrádig meg se állnak. Hasonlóan nyilatkoztak a Rajnai Szövetség vezetői is.

Mit tesz ilyen helyzetben az osztrák kormányzat? Szégyenletes, minden tekintetben kedvezőtlen békét köt. Török kézen hagyja Nagyváradot, Érsekújvárt, ezernél több magyar falut lök az oszmán igába, és adót fizet a szultánnak. Logikus, nem?

A vasvári béke bebizonyította, hogy Magyarország a császárra nem számíthat.

Voltaképpen most kezdődnek a Habsburg-ellenes nemzeti mozgalmak, a dilettáns Wesselényi-féle összeesküvéstől egészen a Rákóczi-szabadságharcig. Csaknem ötven éven keresztül.

A vasvári béke külön vizsgálatot érdemelne. Kinek állt az érdekében, és miért? A birodalomnak? Annak nem – sőt. Ausztriának? Annak még kevésbé. Most először szabadulhatott volna meg nemzetközi segítséggel a töröktől, amely bármikor veszélyeztethette a fővárosát.

Miért köt egy állam ennyire kedvezőtlen békét? Miféle külön érdekek játszottak itt szerepet?

  • Kiknek voltak üzleti kapcsolataik a török birodalommal – esetenként még a rabszolga-kereskedelem terén is?
  • Kiket vesztegetett meg a Porta? – mert a török egyidejűleg Kréta szigetén Velencével is hadban állt, és a XVII. század második felében ez már neki is sok volt.

A kortársaknak vannak ám tippjeik, érdemes volna utánajárni.

Mert ezekben a körökben kellene keresni Zrínyi Miklós gyilkosainak megbízóit.

Ehelyett a történettudomány ködösít, füstfelhőbe burkolja a vasvári békét, mint valami menekülő naszád. Számomra eddigi legrosszabb teljesítményét is alulmúlta azzal az ökörséggel, hogy a vasvári béke szükségszerű volt.

Jó, egy ideig értem. A”szükségszerűség” jelszava ma már pavlovi reflexként működik egyes történész körökben, “minden úgy volt szükségszerű, ahogy történt”, és ha feltűnik a megfelelő jel, a papagáj már csörrenti is, hogy “szükségszerű volt” – lecsap, mint gyöngytyúk a zöld takonyra.

Na, de mégis…

Nem fél a szakmai utókortól? Vagy egyszerűbben – a közönségtől? Talán mindenki ostoba?

Mi visz rá erre valakit?

  • szervilizmus?
  • komprádor lelkület?
  • hülyeség?
  • mindhárom együtt?

A vasvári béke lezárt egy korszakot. Új helyzet alakult ki, amelyben Magyarország bel-és külföldön leghitelesebb, egyedüli vezetésre hivatott személyisége gróf Zrínyi Miklós volt. Vele bármi – nélküle semmi…

Sajnos, ez be is igazolódott.

Miért nyilatkoztak úgy többen is a kontinensen (meg a Brit-szigeteken is), hogy Zrínyi kezében Európa sorsa?

Nem akárkik. Például Comenius.

Újabban néhány történeti mű – például R. Várkonyi Ágnes egy kiváló tanulmánya, már pedzegeti, miféle erővonalak központjában is állt Zrínyi Miklós

Ezért gyilkolták meg.

——————-

Van az éremnek még egy másik oldala is.

Tudjuk a történelemből, miféle következményei lettek a vasvári békének és Zrínyi halálának. A magyar rendek több évtizedes szervezkedése, a török kiűzésére tett előzetes intézkedéseik mind kudarcot vallottak, a török tovább pusztíthatta az országot.

Innen indul a Habsburg-ellenes függetlenségi harcok sorozata a Wesselényi-féle összeesküvéstől a Rákóczi-szabadságharcig. Távlatosan mind-mind a vasvári béke következménye volt.

A harcok végét jelző nemesi-rendi kompromisszum, a szatmári béke lényegében az 1608-as törvények alapján állt. Jelenlegi történetírásunk roppant mód elégedett vele. Valóban annyira “kedvező” volt?

A szomszédos országok történetírása egyöntetűen kétségbe vonja és elítéli. A magyar történészek ezt vállrándítással, felsőbbséges gőggel szokták tudomásul venni. Jogos ez? Mellesleg – a kiegyezés megítélésében ugyanez a helyzet.

Miért van ekkora különbség?

A szomszéd országok történetírása a maga szempontjai alapján ítél – szól más esetekben a semmitmondó szlogen. Miért vannak más szempontjaik?

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy Trianont is ezek az úgynevezett más szempontok generálták.

A Habsburg adminisztráció a töröktől visszafoglalt országrészeket hódított tartományoknak tekintette. A legelső koncepció még arról szólt, hogy ezeket nem is egyesítik Magyarországgal. Később a magyar főnemesség nyomására ez megváltozott, de nem volt benne köszönet. Az egykori birtokaikat visszaszerezni akaró nemesi családokat súlyos fegyverváltság fizetésére kötelezte a Neoaquistica Comissio, az Újszerzeményi Bizottság.

A szatmári béke csak ezzel szemben jelentett kompromisszumot. A megállapodás egy olyan berendezkedés alapját képezte, amely úgy tett, mintha a török hódítás előtti Magyarország tökéletesen helyreállt volna. Ezt az állapotot “szentesítette” a szatmári béke.

Tudjuk már, hogy ebből mi következett…

Vajon ma tudjuk már kezelni a szomszéd népek “eltérő szempontjait”? Dehogyis! Vagy nevetséges nacionalista dühvel fenekedünk, fakarddal csörtetünk, vagy valamiféle utópisztikus európaiság, világpolgárság irányába retirálva rájuk hagyjuk.

A huszadik század egy figyelemre méltó európai gondolkodója volt Mahatma Gandhi.

“Gandhi szerint az alábbi dolgok miatt összeomolhat a társadalom és az ember:

1. gazdagság munka nélkül
2. élvezet lelkiismeret nélkül
3. tudás jellem nélkül
4. kereskedelem erkölcsösség nélkül
5. tudomány humanitás nélkül
6. tisztelet áldozat nélkül
7. politika alapelv nélkül

A fenti értékek az alapelvek betartása nélkül romboló hatásúak.
Gandhi

A magyar közéletben mindez fennállt a szatmári békétől kezdve, és – fennáll ma is.

Hogyan kellene kezelnünk a szomszéd népek eltérő szempontjait? Ideje volna komolyan vennünk a sorsközösséget. A problémák megoldásával, együttműködéssel. Minél előbb, annál jobb; minél később, annál nehezebb.

Ez egyetlen nagyhatalomnak se érdeke, ez csak a mi érdekünk, itt élő népeké.

Zrínyi Miklós – illetve a vele kapcsolatban álló Comenius – eleve egy leendő közép-európai konföderációban gondolkodtak…

Ezt egyelőre miheztartás, a probléma súlyának tudatosítása végett írtam ide.

Hogy mi történhetett volna akkor, ha Zrínyi életben marad, ha nem sikerül a merénylet, arról szól a készülő regényem.

Első ránézésre – akadt kritikus, aki felvetette – úgy tűnik, mindegy, hogy Zrínyi életét egy vadkan, vagy egy merénylő nem tudja kioltani. Egyáltalán nem mindegy.

A Zrínyi Miklós halálát okozó vadkan jelenlegi hivatalos történettudományunk legostobább mítosza. Hivatalos történettudományunk ragaszkodik hozzá, mint kutya a csonthoz. Megdöbbentő következetességgel. Eszi, eszi, eszi. Kajálja, mint szamár a gazt.

A gyilkosság elfogadása szembenézésre kötelezne azokkal a problémákkal, amelyeket a sertés-mítosz elfogadásával látszólag figyelmen kívül hagyhatunk, úgy tehetünk, mintha nem volnának.

De egy fontos kérdést még célszerű felvetni.

Mi történt volna, helyesebben mi történhetett volna, ha az uralkodó a vasvári béke megkötése helyett elszánja rá magát, hogy az európai segítségre támaszkodva kikergeti Magyarországról a törököt?

Ebben az esetben és ekkor ez sokkal több lett volna annál, mint háború és béke kérdésében dönteni. Ez az osztrák Habsburgok politikájában tökéletes szemléletváltást hozott volna. Talán ez volt a Habsburgok magyarországi történelmében a legnagyobb kiaknázatlan lehetőség.

Abszurdumnak tűnik első hallásra, de képzeljük el, hogyan festene ma Európa, 2013-ban, ha a Közép-Európai Konföderációban egy köztiszteletben álló Habsburg uralkodó lenne az államfő, akinek a státusza sokban hasonlítana az angol királyéra. Ez az állam a rendiségből alakult volna ki, talán forradalmak nélkül, az itt élő népek sorsközössége lenne az alapja. Nemcsak demokrácia-fogalmunk lehetne teljesebb, az európai történelem is merőben másképpen alakulhatott volna.

Esetleg nem ismernénk azt a fogalmat, hogy világháború.

Ez a lehetőség a Habsburgok számára itt veszett el, végérvényesen.

A történészek zöme persze a gondolat ellen is tiltakozna, hiszen az ő fantáziátlanul kisstílű és brutálisan végzetelvű, minden szükségszerű volt, ami megtörtént szemléletükbe nem fér bele. A végén majd eljutnak addig a marhaságig, hogy Zrínyit szükségszerűen ölte meg a vadkan.

A vadkan meséjének elfogadása felment a problémák továbbgondolása alól.

Tehát:

Mi történhetett volna, ha I. Lipót – a korabeli nemzetközi közvélemény óhajtásának megfelelően – 1664-ben rászánta volna magát a török elleni komoly harcra?

Egy valamit tüstént le kell szögeznem: a török elleni háború nem vallásháború volt. A törökkel nem az volt a baj, hogy mohamedán volt, hanem az, hogy az oszmán állam fegyveres ereje pusztított és gyilkolt béke idején is, hogy, ekkor is falvakat égetett fel, mindent tönkretett, amihez hozzáfért, értékeket és embereket rabolt el. Élősködött az alávetett és a szomszédos népeken.

A jelenlegi ultraliberális “miért nem engedtük át a törököt”, vagy “miért nem tudtunk együtt élni” vele, meg ez ehhez hasonló ostoba kérdések forrása a tökéletes tudatlanság. A török uralom elviselhetőségéről a szerbeknek, bolgároknak, macedónoknak és görögöknek más a véleményük, és ők némileg tájékozottabbak.

Szóval, hogyan folytatódhatott volna a történelem?

Ezt a kérdést a kortársak is feltették. A francia diplomácia nem hitt benne, de tartott tőle. Úgy gondolták, ebben az esetben az osztrák Habsburgok erkölcsi tekintélye hatalmasan megnövekedne, ezért a Rajna-vidéken az ellenük való nyílt fellépés aggályos (is) lehetne.

A Rajna-vidéken ekkor még nem a franciákat gyűlölik, az majd csak szűk húsz év múlva következik be. Egyelőre még a császár személye az elkeseredett gyűlölet céltáblája; az ő abszurd hatalmi törekvéseinek és erőszakos ellenreformációjának a számlájára írják a harmincéves háború borzalmait. A Rajna vidékén Franciaország jelenleg kifejezetten népszerű.

A franciák meg vannak róla győződve, hogy a török elleni harc, Magyarország felszabadításának vállalása egyben óhatatlanul a birodalom súlypontjának áthelyeződését is jelentené. Ez pedig érinti az egész európai hatalmi struktúrát. A teljesen abszurddá vált, végképp az ellenreformációhoz kapcsolt, emiatt meddővé lett és a német vallási megosztottság miatt reménytelenné vált német-római császári hegemóniatörekvések helyett az egykori magyar nagyhatalom feltámasztásának törekvése megerősíthetné az osztrák Habsburgok európai pozícióit.

Azt gondolták, I. Lipótnak erre komoly sansza van, mert papnak nevelték, a bátyja hirtelen halála miatt került a trón közelébe, és a harmincéves háború miatt semmiféle felelősség nem terheli. Hiteles uralkodó lehet.

Hogy ezt mennyire gondolták komolyan? Akadt francia, aki amiatt aggódott, ne engedjék a hugenottákat külföldre költözni, mert esetleg a török kiűzése után a református lakosságú,  zömmel néptelen, de kiváló lehetőségeket hordozó magyar Alföldre jönnek, és szorgalmas munkájukkal az ellenséget erősítik…

Ebben az esetben nem gyilkoltatják meg Zrínyi Miklóst. Sőt Megbecsülik, amennyire csak lehet. Hiszen éppen ő a nemzetközi összefogás egyik legfontosabb szereplője. Lipót király egyszerűen “beleülhetett volna a készbe” magáévá tehette volna a magyarok elgondolásait, sőt státuszából fakadóan az élre állhatott volna. Ma legnagyobb királyaink közt tartanánk számon. Akkora lovasszobra állna a budai várban, elszédülnénk, ha rátekintenénk. Nem lenne magyar, aki megkérdőjelezni a Habsburgok jogát a trónra…

Montecuccoli a szentgotthárdi csata után aligha maradhatott volna főparancsnok. A külföldi tábornokok Zrínyit követelték. Ez a kinevezés ebben a helyzetben lavinát indíthatott volna el, hiszen nemcsak arról lett volna szó, hogy érvénytelenné vált a “hogy németek közt horvát parancsnokoljon, az igen erős dolog” elve.

Nagyjából így kezdődhetett volna…

Helyette?

Magyarország instabil része lett egy alapvetően instabil birodalomnak…

——-

Zrínyi Miklós gyilkosai nem öngyilkos merénylők voltak, és legfőképpen nem magányos őrültek. A gaztett aprólékos megszervezése, gondossága arra vall, hogy mindenképpen élvezni akarták az érte járó díjat. Nem hinném, hogy ingyen gyilkoltak volna.

A megbízó valószínűleg elvárta, hogy Zrínyi halála ne tűnjön gyilkosságnak. Azzal semmit sem nyert volna. Nyilván azt akarta, hogy Zrínyi váratlanul meghaljon, de ő maga ne kerüljön gyanúba. Ha meg mégis, akkor tűnjön habókos összeesküvés-elméletnek.

Bethlen Miklós Önéletírásának idevágó részére nagyon figyelni kell. Sok évtizeddel később, osztrák börtönben írta – ahová egy merészebb hangú írása miatt került. Érezni, hogy szinte minden szót külön megrág. De azért elmond mindent, részben rejtjelezve. Mesteri sűrítéssel és kihagyással. Tömören és nagyon ravaszul. A Zrínyi halálára vonatkozó szövegrész magyar nyelven a sorok közötti közlés egyik legnagyobb irodalmi mesterműve. Ez már sokaknak feltűnt. Van olyan intézmény, ahol ezt így is tanítják. Hogyan kell valamit a látszólagos elhallgatás mellett mégis közölni.

Úgy közli, hogy látszólag nem közli, sejteti. Ezért nem vonható felelősségre. Huncut, aki rosszra gondol.

A másutt nagyon is bőbeszédű Bethlen itt szikár lesz, csaknem száraz – és mesterien tömör. Másutt még szexuális kalandjaival is hosszan elszórakoztatja a cenzort. Itt nem. Itt szikár, avatatlanok számára szándékosan unalmas.

Másutt nem fél a penitenciától, sőt felkínálja a “bűnt”. Nem baj, ha a jezsuita cenzor megfeddi érte, valamibe úgyis bele kell kötnie.

Pedig egész pályafutását jellemezte a bőbeszédűség, indiszkréciója miatt nem bízott benne sem Zrínyi, sem XIV. Lajos. A mondanivaló most is kikívánkozik, megfelelő formát kell hozzá találni. Bethlen most már aggastyán, tud vigyázni a szavaira. Nem tartja meg magának, amit tud, de explessis verbis ki se mondhatja. Úgy kell megírnia, hogy ártalmatlannak tűnjön.

Évtizedek tűntek el, már minden eldőlt. A lehetőség visszavonhatatlanul odalett. Zrínyi halála most már a históriára tartozik. Az előtt azonban Bethlen tisztán akar állni. Önéletírásában nem a Zrínyi haláláról szóló az egyetlen rejtjeles rész, de ez a legfontosabb. Többszörösen átrágott, érezhetően húzott szöveg.

Az sem véletlen, hogy magyarul. A korban ez nem volt magától értetődő. Gondoljunk II. Rákóczi Ferenc memoárjaira. Bethlen magyar olvasó számára ír, és olyan nyelven, amit a legkevésbé értenek Bécsben.

Itt minden mindennel összefügg.

A koronatanú Bethlen Miklós Zrínyi vendége volt.

“A várban egy szegeletházban nékem tisztességes kárpitos házat, külön szolgáimnak ugyanott meg külsõ házat, külön lovaimnak, szolgáimnak a városban jó szállást és tisztességes bõ prebendát rendele,”

Már csak azért is idéztem, mert a legutóbbi vita egyik mellékszálán felmerült, hányan is utazhattak a korban, illetve hogy hány ember kísérte volna Zrínyit Bécsbe.

Bethlen itt nemcsak Zrínyi vendéglátását, illetve a saját státuszát akarja tisztázni. Azt is, hogy Csáktornyán rend volt, szigorú rend. Olyan, ami a korban szokatlan. Csáktornya gazdája, Zrínyi Miklós “hadi ember” volt, nála katonás rend uralkodott. Vessük csak egybe a pár bekezdéssel fentebbivel:

“onnét Kõszeg és Rohoncra, Batthyány Kristóf nagy gróf úrhoz, ki is igen jó szívvel látott egynéhány nap, de elsiettem, félvén a részegségtõl, mellyel azelõtt a Batthyány-udvar híres volt; azt is költöttem, hogy holmi okra nézve egy üdeig bort nem iszom (nem merék innya).

Hogyan? A Batthyányak részegesek voltak? Ki ír még róluk ilyesmit Bethlenen kívül? Hiszen itt sem akárkiről van szó, Zrínyi néhai legjobb barátjának Batthyány Ádámnak a fiáról, Kristófról, aki egyébiránt maga is kiváló ember volt. Részegesek lettek volna?

Nem hinném. Bethlen meg is jegyzi, hogy “azelõtt a Batthyány-udvar híres volt“, amiben nemcsak az foglaltatik benne, hogy ma már nem az, hanem az is, hogy ne higgyetek nekem, ez csak fikció. Hasonlítsa össze, vesse egybe az olvasó a két főúri udvartartást. Másokkal ellentétben Zrínyinél rend volt, és Csáktornyán nem volt jellemző a részegeskedés. Látszólag csak odavetett szó, szerintem meg nagyon is tudatos.

Az összehasonlítás felkínálása a sűrítés és kihagyás mellett a rejtjeles irodalom egyik legfontosabb műfaji eleme.

Milyen tanúságra késztet? Csáktornyán aligha lehetett volna észrevétlenül meggyilkolni a ház urát.

Csáktornyára a szöveg tanúsága szerint maga Bethlen legalább négy emberrel érkezett:

“külön szolgáimnak ugyanott meg külsõ házat,” 

Azaz az erdélyi arisztokrata belső személyzetének. A többes szám alapján ez legalább két fő.

 

“külön lovaimnak, szolgáimnak a városban jó szállást és tisztességes bõ prebendát rendele,”

Itt nyilván a lovász(ok)ról és egyéb fegyveres szolgákról esik szó. Ez is minimum két ember. Ha Bethlen Zrínyivel Bécsbe készült, ezeket aligha hagyta volna Csáktornyán.

“minthogy olyan rendet tartott, hogy maga, felesége, két-három kedvesebb úrfi, vagy olyan kedvesebb elsõrendû szolgája, s papjával nyolc személlyel circiter, benn a maga kis palotájában ett”

A legfontosabb vendégeivel Zrínyi külön, zárt körben étkezett. Ide – a korabeli magyar udvarok rendjét ismerve – illetéktelen személy nemigen juthatott be.

Csak akkor változtatott Zrínyi ezen a renden, ha nyomós oka volt rá:

“nem is igen dicsértek, mint németes szokást a magyarok benne, minthogy a magyar felesége holta után a német feleséggel kezdette volt, és csak akkor ett a nagy palotán, amikor sok úri fõ vagy vitézlõ rend vendége érkezett”

Ez Magyarországon nem volt megszokott. Ezt külön ki is hangsúlyozza Bethlen.

nem is igen dicsértek, mint németes szokást a magyarok benne

Tehát szokatlan, idegenesnek érzett rendet tartott otthonában a horvát bán. Vendégei egy részétől elzárkózott, nem volt könnyű megközelíteni. Már másodszor hangsúlyozza ezt Bethlen, ami nem véletlen.

csak akkor ett a nagy palotán, amikor sok úri fõ vagy vitézlõ rend vendége érkezett”

Ez azt jelenti, hogy 1664. november 17-én és 18-án nem ez volt a helyzet. Zrínyinek ekkor nem volt “sok úri fõ vagy vitézlõ rend vendége”.

Ez a közlés látszólag mellékes jelentőségű, könnyen átfut rajta az ember. Pedig valami nagyon fontosat készít elő az Önéletírás szerzője. Erre akkor döbbenünk rá, amikor feltűnik a szövegben az egyik gyilkos – Majláni (Magliani):

Kik voltak Zrínyi legfontosabb vendégei?

Nékem benn volt véle asztalom; ekkor kevesen ettünk benn: maga, felesége, egy kis asszonyka, Zichy Pál úrfi, Vitnyédi csak akkor érkezvén oda, Guzics Miklós udvari kapitánya, a páter és én.”

Az “egy kis asszonyka” valószínűleg Zrínyi Miklósné Löbl Zsófia grófnő komornája lehet. Ez összesen nyolc személy. Nem mind arisztokrata. Vitnyédi István még csak nem is nemes. Róla fentebb azt írja Bethlen, hogy “híres lutheránus prókátor és fõember” Soproni evangélikus ügyvéd.

Ha Majláni jelentős személy, ha fontos vendég lenne, ennél az asztalnál kellene ülnie. Zrínyi azonban nem ültette ide, de maga sem ment le miatta vagy kísérete miatt “a nagy palotára”. Azon történészek, akik Maglianit (Majlánit) valami fontos diplomáciai vagy egyéb megbízatással érkező személyként próbálják értelmezni, bakot lőnek.

Ezalatt érkezék hozzá, tamquam intimus consiliariushoz [úgy, mint belsõ tanácsoshoz], nemcsak a szokott nagy pecsétû mandatum deákul, hanem egy kurir által császár kis titokpecsétje alatt, amint szokták hívni Handbriefje, németül írt.”

Zrínyi udvari titkos tanácsos. És tábornok. Éppen levelet kap Bécsből. A szokásos levél mellett egy másik. Futár hozta, rajta I. Lipót személyes “titokpecsétje”. A levél a legfelségesebb kézírással, németül.

Ilyen bizalmas viszonyban volt Zrínyivel a császár? Nemigen. A dolog egyáltalán nem természetes. Sőt. Attól a császártól, aki olyan mértékben féltékeny volt Zrínyire, amiért a bécsiek ünneplik, hogy egymás után három üzenetet küldött a Zrínyi palotába, és mindháromszor azt követelte, hogy Zrínyi hagyja el a fővárost, egy ilyen levél enyhén szólva szokatlan.

Meg is ijednek a jelenlévők.

“Úgy láttam, az a duplicata kis levél, kurir, suspectum [kétrét hajtott kis levél, futár, gyanús dolog] volt elõtte”

Már maga a levél és az üzenet formája is gyanús. Számunkra is az lenne.

Érdemes elgondolkodni, vajon ez a levél benne volt-e a tervben. Nem mindegy, mi a válasz.

“Vitnyédi dissvadeálta is menésit”

Itt már kiderül, hogy Zrínyit hívják, de Vitnyédi nem javasolja, hogy menjen. A mondatok rendje talán a szándékolt hevenyészettség miatt lett ilyen.

“mert sietve hívatta õfelsége Bécsbe tanácsba a magyar dolgokról, és az ekkor a törökkel csinált békesség- és portai követségrõl etc.”

Ez a tanácskozás a következő hét keddjén lett volna. Vajon a levél írója tudta-e, hogy ott Zrínyi gróf már nem fog megjelenni?

A tanácskozás témája a vasvári béke lett volna. Amikor Bethlen erről ír, már történelem. A maga korában – égető, kulcsfontosságú kérdés, egyben súlyos sérelem, törvénysértés.

“A francia király küldött volt néki tízezer tallért ajándékon híre és jószága pusztulásáért, melyet noha a császár hírével vett volt el és Bécsben vendégeskedett el, mégis gyanúban volt miatta”

A tízezer tallért Lajostól a török által elpusztított birtokainak kárpótlására kapta Zrínyi. A bán úgy döntött, Bécsben elkölti – éppen azért, hogy ne kerüljön gyanúba.

mégis gyanúban volt miatta

Ez volt az egyetlen Bécs által tudott eset, hogy a francia királytól Zrínyi valamit elfogadott. Francia kapcsolatai már eleve gyanúsak voltak, különösen a vasvári béke után. Néhány héttel ezelőtt Coligny francia hadtestének tábornokai vendégeskedtek Csáktornyán.

De nemcsak Párizzsal állt kapcsolatban Zrínyi, hanem Amszterdammal, Mainz-cal, Münchennel és egyéb külföldi hatalmakkal is. Londonban éppen könyv jelent meg róla. Zrínyi külföldi kapcsolataitól a bécsi politika irányítói nagyon féltek – legfőképpen amiatt, mert erőlködve sem tudtak semmi olyasmit felfedezni, ami gyanús.

“Vitnyédi dissvasiójára hallám, hogy mondá:”

Vitnyédi, a tapasztalt soproni prókátor óvná Zrínyit a Bécsbe meneteltől, de a bán nyilvánvalóan nem maradhat otthon; a vasvári békéről van szó. Vitnyédi tapasztalt ember, Zrínyinél idősebb, de ezúttal bakot lő. Zrínyit nem Bécsben fenyegeti veszedelem.

“Conscia mens recti famae mendacia ridet [A jó lelkiismeret neveti a hír hazugságait];

Zrínyi válasza irodalmi idézet. Ovidiustól származik.

“semmit sem vétettem, ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam, melyben nem voltam egyedül etc.”

Az a gyanúm, hogy Bethlen visszaemlékezését itt színezi egy másik esemény, egy másik Zrínyi bécsi útja – Miklós öccsének, Péternek az útja Bécsbe hét évvel később. Ami a bécsújhelyi vérpadhoz vezetett. Talán innét a tragikus színezet, talán nem.

“semmit sem vétettem,”

Ez adja a legnagyobb különbséget. Zrínyi semmiféle felségsértést nem követett el, lázadást nem szított, nem szervezkedett. Vagy csak nem úgy, hogy kitudódhatott volna.

Hogy mit tervezett – más kérdés.

ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek

Bécsben már nem bíztak a magyarok, a vasvári béke mindenkit kijózanított. De itt ellentmondanék. Nem hinném, hogy Zrínyit hivatalosan bebörtönzés vagy kivégzés fenyegethette volna Bécsben. A horvát bán e pillanatban minden tekintetben a törvényesség talaján állt. Nem hinném, hogy a vasvári béke hívei nyílt erőszakit engedhettek meg volna maguknak ekkor vele szemben. Talán még azt se, hogy Zrínyit éppen Bécsben érje “baleset”.

Alaktalan veszély előérzete vibrál Bethlen mondataiban. Érzik mindannyian.

ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam

Azt gyanítom, ez a mondat jelen időben hangzott el.

ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallom”

Zrínyi a vasvári béke elfogadását Bécsben sem javallotta volna. Sőt. Ebben is törvényes alapon állt, ugyanis a korabeli magyar jog alapján a vasvári béke teljesen törvénytelen volt.

Ha Zrínyi eljut Bécsbe, az súlyos veszélyt jelenthet a vasvári béke híveire.

Nehogy azt gondoljuk, hogy itt feltétlenül a császárról van szó. Lipót részéről a vasvári béke elvetése elsősorban presztízsveszteség lehetett volna, hiszen azt nélküle kötötte a nagyvezírrel az Isztambulból Magyarországig hurcolt császári követ. Lipót éppen hivatkozhatna fiatalságára, tapasztalatlanságára, vagy egyszerűen letagadhatná, hogy felhatalmazást adott volna a béke megkötésére. Ki tudja, talán nem is adott.

Egyszer valóban érdemes volna megvizsgálni, konkrétan kiknek és miért állt érdekében a vasvári béke megkötése. Lipótnak és birodalmának biztosan nem.

A történészek sajnos a szükségszerűségről szóló álszent halandzsatömkeleg mesterséges füstfelhőjébe burkolják a vasvári békét, mint valami légitámadás elől menekülő hajót. Kár. Kinek, kiknek a számára volt ez személyes érdek? Gyilkos rejtőzik közöttük.

“Elvégezé, hogy csak postán, kocsikon mégyen; Zichyt, engem, egy inast, deákot és szakácsot viszen, Bécsben elég szolgát talál”

Nemrég vita volt azon, hányan is utazhatnak összesen. Fentebb jeleztem, hogy csak Bethlenre legalább még négy embert kell számolni.

csak postán,

Hivatalos birodalmi postakocsijárat ekkor még nem létezik. Magánkocsikról lehet szó.

kocsikon mégyen

Azaz: legalább két kocsin.

Zichyt, engem

Bethlen esetében – láttuk – ez még plusz legalább négy személyt jelent. Ha Zichyre csak feleannyit – mondjuk egy inast és egy lovászt – számolunk, legalább tizenkét ember.

egy inast, deákot és szakácsot viszen,”

A legszükségesebb személyes szolgálatot ellátó emberek.

“Bécsben elég szolgát talál”

Árulkodó félmondat, egyben meg is magyarázza a szöveg értelmét. Arról van szó, hogy Zrínyi nem szeretne feltűnést keltve bevonulni Bécsbe. Nem akar se kocsikaravánt, se bandérium méretű kíséretet. Szolgaszemélyzetet sem visz fölöslegesen, hiszen ott a bécsi palotája, annak a személyzetére számít.

Mindenképpen felhívnám arra a figyelmet, hogy fegyveres kísérőkről egyetlen szó sem esik. Ez nem azt jelenti, hogy fegyveres védelem nélkül indulnának el, 1664-ben ez abszurdum volna. Bethlen itt azt sem mondja még egyszer, hogy ő maga sem egyedül jött Csáktornyára, és a vele lévő embereit Bécsbe is magával vinné, ez a számára magától értetődik.

Ezt azért volt szükséges elmondanom, mert nemrég arról vitáztunk, a gyilkosok megpróbálhatnák-e megölni Zrínyit út közben.

Nem hinném. Azt se, hogy megpróbálnák. Zrínyi kis méretű kíséret mellett dönt, ez is legalább egy tucat embert tesz ki. Ráadásul a döntés szűk körben hangzik el, a gyilkosok nem tudják, hogy Zrínyi így döntött. Mehetne száz huszár kíséretében is.

Egy tucat ember ellen is akkora banda kellene, ami mindenütt feltűnő. Akkoriban nincsenek menetrendek, az utazás kiszámíthatatlan. Csak becslés alapján lehet kiszámítani, mekkora távolságot tesznek meg egy nap. Időjárás, tengelytörés, bármi hátráltathatja őket. Csak földutak vannak, nem tudni, hol, miért, milyen irányba térnek le, és mikor.

Azt gondolom, ha Zrínyi már elindul Bécsbe, a merénylők kudarcot vallottak.

Mindenképpen addig kellett megölniük a bánt, amíg nem indult el.

De hogyan?

És mikor?

És hol?

“Ezalatt, szép õszi üdõ járván, majd mindennap vadászni jártunk,”

Jegyezzük meg.

majd mindennap”

A gyilkosok felkészülhettek. Találtak egy viszonylag kiismerhető, gyakori elfoglaltságot, amikor Zrínyi elhagyja Csáktornyát.

Akár többször is tanulmányozhatták, hogy is zajlik a vadászat a kursaneci erdőben.

Talán a vadászaton megölhetik Zrínyit? Nem hinném. Mint feljebb elmondtam, ezek nem öngyilkos merénylők voltak, meg akartak menekülni, és tovább akartak élni.

Egy korabeli főúri vadászat szervezett tevékenység, különösen egy “hadi ember” háza táján.

Nem a vadászaton nem. Hanem mikor? A vadászat után. Amikor mindenki hazafelé készülődik, amikor figyelmen és fegyelmen rés támad.

“18. novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is.”

Ebéd után. A hivatásos vadászok valószínűleg már reggel megkapták a parancsot a vadászat előkészítésére. A gyilkosok is végiggondolhatták a tervüket. Zrínyi másnap indulni akart, ez volt az utolsó esélyük.

“No, elmenénk vadászni. Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál, s vége lõn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala”

Figyeljük meg Bethlen közlését. Bizonyos dolgokat azért nem említ, mert a számára magától értetődőek, másokat meg azért nem, hogy vegyük észre.

és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót

Ez – félreértések elkerülés végett – nem azt jelenti, hogy Zrínyi abszolút egyedül bóklászott az erdőben, csak azt, hogy nem tartott igényt vadászkísérőre.

A korban az előkelő vadászok mellé hivatásos vadászt adtak, aki – ha kellett – a puskát is elsütötte, kalauzolta és vigyázta a vendéget. Ez ma is így van, gondoljunk csak a vadászó turistákra.

Zrínyi, mint tapasztalt vadász, nem igényelt ilyen kísérőt.

Hogy miként szervezték a vadászatot, arra nézve ez a félmondat igazít el:

a gyalogosok is lövének egyet a hálónál,

Tehát: háló, kísérő vadászok, gyalogosok stb. Legalább tíz-húsz ember.

löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál,

Nem mészárolták a vadat. Ebből az is következhet, hogy számos töltött fegyvert nem sütöttek el. Nem volt szokatlan, ha egy ilyen vadászaton valamelyik vadász nem használja a fegyverét.

s vége lõn a vadászatnak

A vadászmester – Zrínyi utasítására, vagy előzetes megállapodás alapján – lefújta a vadászatot. Lefújta – a szó szoros értelmében, vadászkürttel.

Kisereglénk a hintóhoz

Nyilván a kürt szavára.

az úr is

Közeledik a kritikus pillanat. Most a figyelem a legkevésbé éber. Mindenki arra számít, hogy hamarosan hazamennek, és már semmiféle rendkívüli esemény nem történik, ahogy eddig sem történt soha.

A hálót feltekerik, a vadászok az elejtett állatok körül sürgölődnek, vizsgálják a fegyvereket, öltözködnek, pakolnak, szedelődzködnek. Mindenki kijött az erdőből.

“hogy immár hazamenjünk;”

A gyilkos esélye most jött el. Zrínyi most a legsebezhetőbb.

estefelé is vala”

Zrínyi halálának körülményei között kevés olyan tényező akad, amelyben vadkan-hívők és a sertés-mítosz tagadói egyetértenek, ez azon kevesek egyike: valamikor 16 és 17 óra között történhetett a katasztrófa.

November 18. volt, este öt óra felé akkor hirtelen sötétedik. A gyilkosok számára ideális napszak.

“Azonban odahozá a fátum egy Paka nevû jágerét”

A “fátum jágere” eleve különös kifejezés, csoda, hogy senki fel nem figyelt rá. A “sors, a végzet vadásza” – nyilvánvaló utalás.

Egy utalás hiányzik Bethlen közléséből: honnan jött elő ez a jáger. Írhatnánk ugyan a feledékenység számlájára is, de ebben a Bethlen-leírásban nevetséges volna feledékenységről beszélni.

Elvileg Pakának az erdőből kellett (volna) érkeznie. A mondatba bele is férne.

“Azonban odahozá a fátum az erdőből egy Paka nevû jágerét”

Semmi különös nem volna benne, teljesen egybevágna a szöveg értelmével, logikus is lenne. De Bethlennél talán semmi sem véletlen.

Akkor miért hiányzik a helyhatározó?

Vajon az erdőből érkezett? A leírás értelme szerint onnan kellett volna jönnie.

Csakhogy…

A vadászat végeztét jelző kürt mindenkinek szólt. Az urak már a hintó körül tereferélnek, ergo az őket kísérő vadászok is már mind kijöttek az erdőből. Ha Paka más feladatot kapott, akkor is. Egyszerűen nem lehetett már az erdőben.

Miért nem?

Mert a vadászat akkor fejeződik be, amikor mindenki épségben kijött az erdőből. Ha valaki hiányzik, szólongatják, puskalövéseket adnak le. Ha erre sem kerül elő, a keresésére indulnak. Főleg sötétedés előtt…

s vége lõn a vadászatnak

Hogy is van ez?

Bethlen már itt, már ezen a ponton jelzi, valami nagyon nem stimmelt ennél a vadászatnál. Finoman. Ha az írását ellenőrző bécsi hivatalnoknak fogalmuk sincs arról, milyen is egy vadászat – a magyar nemeseknek, akikhez az Önéletírás szól, tudniuk kell.

Bethlen Miklós tehát nem írta azt, hogy Paka az erdőből érkezett – mert hogy nem is érkezhetett onnan. Ha még ott lett volna, már keresnék a társai. Ez nem tréfa, a hiányzó vadász bajban lehet, fára menekülhetett, vagy éppen tragédia érhette.

Ha pedig Paka nem jöhetett az erdőből, a vadkan mítosza magától összeomlik – de összeomlik az bárhol, hiszen ezer sebből vérzik. Mint a kártyavár, ahol megbökjük, ott csuklik össze.

Bethlen leírása tele van efféle finomságokkal. Számos dolgot úgy közöl, hogy nem írja az ellenkezőjét.

Nem emlékezett rá, hogy Paka az erdőből bukkant volna elő, onnan nem is nagyon jöhetett, hát nem is írta. Akárki ellenőrizte az írását, ezt hivatalnok ésszel aligha vehette észre.

Van itt azonban egyéb is.

Paka státuszát Bethlen határozottan így közli velünk „jáger” – vadász. Azaz: olyan uradalmi alkalmazott, aki ért a vadászfegyverekhez, a vadászaton, a vadászmester alárendeltségébe tartozik, és leggyakrabban az a feladata, hogy vadászaton az úr vendégeit kísérje. Ha azok nem mernek, vagy nem tudnak lőni, neki kell megtennie helyettük. Ha rosszul lövik meg a vadat, az ő feladata megadni a kegyelemlövést. Olyan beosztás, ami alkalmat ad arra, hogy néha hosszabb időre egyedül maradjon egy-egy vendéggel.

Ha létezne olyan, hogy Csáktornya korábbi, vadász vendégeinek listája az utolsó néhány hónapból, talán roppant érdekes dolgok derülhetnének ki. Ennek hiányában esélyünk sincs arra, hogy rájöjjünk, ki és mikor „szervezte be” Paka jágert az ura megölésére.

Azt gondolom, a gyilkosság kitervelése nem 1664. november 18-án kezdődött. Talán hónapokkal korábban már Csáktornyán járt a megbízó valamelyik embere, vagy maga a megbízó, hogy kipuhatolja, miképpen lehetne eltenni az útból Zrínyi Miklóst. Akárkinek vadászkíséret nem jár, úrnak kellett lennie.

A vasvári béke megkötése és Zrínyi Miklós halála között bő három hónap telt el. A megbízó már a békekötés pillanatában tudhatta, hogy ez a béke Magyarország számára elfogadhatatlan, de Magyarországon csak egyetlen ember szegülhet vele szembe eredményesen: Zrínyi Miklós.

Talált egy gyenge láncszemet Csáktornyán, egy vadászt, aki pénzért – nem tudni mennyire sok pénzért – hajlandó volt elárulni urát, a horvát bánt. Lehet, hogy abszolút értelemben a pénz nem is volt sok, hiszen egy Paka szemében néhány száz tallér is vagyonnak tűnhetett.

„Azonban odahozá a fátum egy Póka nevû jágerét,”

Ki tudja, honnan jött, mit művelt eddig. Feltehetően előkészítette a helyszínt, talán mindent megbeszélt a cinkosával.

Mert hogy azt sem tudjuk, hogy Magliani hol volt, mit művelt eddig.

„ki mondá horvátul:”

Itt most az a lényeg, hogy horvátul.

A mondat leglényegesebb része megint csak a határozó. Néhány mondattal fentebb hiányzott, most azonban ott van. Miért lényeges ez? A szöveg így folytatódik:

„Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnõk. Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Paka, mindjárt visszajövök.”

Mert a szöveg egészen mást jelentene, ha ez a határozó kimaradna. Vizsgáljuk csak meg:

„Azonban odahozá a fátum egy Paka nevû jágerét, ki mondá: Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnõk. Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Paka, mindjárt visszajövök.”

Ugye, mekkora a különbség? Ha nem volna határozó, Bethlen egyszerűen jóváhagyná, hogy Paka valóban egy vadkanról beszél. Ebben az esetben vállalná, hogy Zrínyi valóban egy vadkan áldozata lett, a halála körül feltehetően „minden rendben”.

Amikor Bethlen Miklós az Önéletírását írta, valószínűleg nagyon meg kellett gondolnia, hogyan adja a világ tudtára, hogyan tudassa az eljövendővel, hogy valójában mi is történt 1664. november 18-án a kursaneci erdőben.

Megteheti-e, hogy azt írja, nem vadkan ölte meg Zrínyi grófot?

Valószínűleg nem tehette meg. Az eset nagyon régen történt, és a megbízó, vagy annak irányzata, csoportja, esetleg valamelyik leszármazottja még akár nagyon befolyásos is lehetett. Az is lehet, hogy már régen eltűnt a süllyesztőben, de Bethlen még csak nem is sejtette, hogy ki lehet, és neki óvatosnak kellett lennie. Már I. Lipót sem élt, de Bethlennek, mint tapasztalt politikusnak tudnia kellett, hogy ha azt állítja, hogy Zrínyi gyilkosság áldozata lett, közvetve mindenképpen az uralkodót vádolná a gonosztettel. Hiszen mindama fegyveres harcnak, bajnak, nemzet és uralkodó közötti szembenállásnak, szabadságharcnak, amit Bethlen hosszú életében 1664 után láthatott, mindnek az ős oka, eredője még mindig ugyanaz: a vasvári béke.

Bethlennek óvatosnak kell lennie. De el akarja mondani az igazságot. De úgy kell közölnie, hogy a hivatalnok ne vegye észre.

Kiteszi a határozót:

„Azonban odahozá a fátum egy Póka nevû jágerét, ki mondá horvátul: Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnõk. Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök.”

Mennyire más így! A hivatalnok számára nem. Ha a hivatalnok a maga inkvizítor észjárásával elolvassa Bethlen Önéletírásának a Zrínyi halálára vonatkozó részét, a maga eszével aligha találhat benne kivetnivalót. Bethlen, mint az esetnek félig-meddig szemtanúja, tanúsítja, hogy a néhai nagyhírű, bölcs és császárhű Zrínyi Miklós grófot egy közönséges vadkan ölte meg egy vadászat után a kursaneci erdőben 1664. november 18-án, ahogy azt tudvalevően a hivatalos, kötelező kincstári álláspont is állítja, Őfelsége illendően meg is gyászolta nemes és kiváló hívét; míg a nevezett Zrínyi gróf elvetemült öccsét, a gonosz, felségáruló Zrínyi Péter grófot Őfelsége Bécsújhelyen kegyesen lefejeztette. Bethlen nem is mulasztja el, hogy könyvének egy másik fejezetében gonosznak és alávalónak bélyegezze Zrínyi Pétert. Mintha a két Zrínyi ugyanannak a frontnak másik oldalán állt volna. A hivatalnoki észjárás szerint a dolog rendjén, a cenzornak nem kell használnia vörös plajbászát, mert az iratban semmi olyan nincs, ami hivatalból üldözendő. Minden megfelel a hivatalos, kötelező és kincstári álláspontnak.

Ilyen fonákságok akadnak a történelemben.

Az igazságot Bethlen csak olyan apróságok segítségével közölhette, amelyeken az inkvizítori olvasat nem tud fennakadni, amelyeket észre sem vesz. Mint egy határozó megléte vagy hiánya.

A hivatalnok aligha akadt fenn rajta, hogy Paka horvátul mond valamit Zrínyinek, a fickónak ez volt az anyanyelve, hát persze, hogy horvátul karattyol, nem beszélhet arabusul vagy hottentottául.

Csakhogy van itt egy apróság:

Bethlen Miklós nem beszélt horvátul.

Ezt persze itt nem hangsúlyozza ki, azzal magára vonná a hivatalnok figyelmét. Inkább a könyvének többi részein mesél arról, milyen előrehaladást ért el a különféle nyelvekben, melyikkel hogyan boldogult. A hivatalnok ezeket úgyse jegyzi meg, és úgysem kombinál.

Ha pedig Bethlen nem tudott horvátul, akkor nyilván fogalma sem volt akkor arról, hogy mit is mond Zrínyinek Paka, hiszen nem értette.

Ebben az esetben Bethlen finoman közli velünk, hogy Paka állítólag – a hivatalos, kötelező és kincstári álláspont szerint – egy vadkanról beszélt Zrínyinek, ő a közelben állt, hallotta, hogy Paka mond valamit, de nem értette. Ezért nem is tanúsíthatja.

Bethlen nagyon vigyáz, hogy ez ne legyen túlságosan nyilvánvaló. Ezért csak néhány mondattal később rekonstruálja a szituációt:

„Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök.”

A két arisztokrata vendég – Bethlen és Zichy – közvetlenül Zrínyi mellett. A két kevésbé rangos személy – Guzics kapitány és Vitnyédi István – néhány lépéssel arrébb, ahogy azt a barokk társasági etikett előírja. Ezek szerint Bethlen és Zichy talán hallhatta, mit is mondott Paka, Guzics és Vitnyédi azonban nem.

Ki értett közülük horvátul? Egyedül Guzics kapitány.

Ezek szerint Paka bármit is mondott Zrínyinek, azt kettejükön kívül senki sem értette.

Bethlen azért természetesen azt is megírja, amit várnak tőle, hogy állítólag Paka ezt mondta:

„Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnõk.”

Ez a közlés természetesen mindkét lábára sántít, és ezt Bethlen tudja. Csak néhány mondatban azért összefoglalnám, milyen kifogásokat támaszthatunk a vadkan-mese ilyetén indítása ellen – azon kívül, hogy Bethlen Miklós, a szemtanú világosan értésünkre adta, hogy nem értette, amit Paka mondott.

  1. 1.      Ha Paka most jött az erdőből, miért nem tűnt fel eddig a hiánya, miért nem keresték?
  2. 2.      Paka szakképzett vadász, „jáger”. A dolga a vadászat. Miért nem fejezi be maga? Miért hív bárkit, különösen miért hívná éppen Zrínyit – a vadászat befejeztével?
  3. 3.      A vadászat végét jelző kürt akkor szólal meg, amikor a vadászmester szerint a vadászatnak valóban „vége”. Ha sebesült, veszélyes vad maradt a bozótban, a vadásznak kötelessége felkutatni és megadni neki a kegyelemlövést. Sőt ilyen esetben figyelmeztetni kellene – vagyis: kellett volna – a vendégeket a potenciálisan veszélyes állatra.
  4. 4.      Miért nem felettesének, a vadászmesternek jelent Paka, miért az urat zaklatja?
  5. 5.      Hol van az a sebzett vadkan, merre kódorgott, ha az egyébként szervezett vadászat többi résztvevője nem észlelte?
  6. 6.      Hol járt eddig, merre kódorgott Paka, ha eddig nem volt kapcsolatban a többi vadásztársával?
  7. 7.      Mi volt Paka feladata a vadászat idején? Melyik vendéget kísérte? Vagy neki csak az volt a dolga, hogy az erdő ismeretlen részeiben vadkanokat hajkurásszon? Van ilyen poszt a csapatban?

Bethlen keményen rászedett mindenkit, aki a vadkanban akart hinni, és gyakorlatilag ezeket ma is rászedi. Oka volt rá. Persze, az is elképzelhető, hogy az osztrák hivatalnokok, akik Magyarországot primitív kulturálatlan, barbár országnak tekintették, elhitték, hogy egy magyar főúri vadászat úgy zajlik, hogy ki-ki beveszi magát az erdőbe, aztán összevissza cserkészik és lövöldöz.

Az osztrák hivatalnokoknak felmentést ad a hagyományos korlátoltság. A sertés-mítosz mai védelmezői azonban úgy tesznek, mint azok a fundamentalisták, akik körömszakadtáig ragaszkodnak a Biblia abszolút szó szerinti értelmezéséhez.

Kérdés: Mit mondhatott valójában Paka Zrínyi Miklósnak?

Erre a továbbiakból kísérelhetünk meg következtetni:

„Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Paka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében,”

1. Valami olyat, amelynek a valódiságáról Zrínyi személyesen akart meggyőződni.

Az első, ami nyilvánvaló: Zrínyi nem akarta, hogy bárki is vele menjen, amikor utánajár annak, amit Paka mondott.

látván, hogy el akarunk menni véle”

Bármiről is van szó, Zrínyi egyedül akar utánajárni.

mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt”

A házigazda udvarias kérése – illik betartani.

A többieknek:

Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal,”

Nyomatékos kérés, elsősorban Guzics kapitányhoz. Azt aligha gondolhatta Zrínyi, hogy éppen Vitnyédi akarna vele lovagolni.

Ha azonban Zrínyi Guzicsot maradásra kéri – gyakorlatilag utasítja, akkor teljesen logikus feltételezés, ha arra gondolunk, azt akarta, hogy senki se menjen utána.

Vajon miért?

Aki kieszelte, tudta, mi az, amiről Zrínyi úgy véli, egyedül kell utánajárnia.

Mit mondhatott neki Paka?

Valami olyan információt közölt, amelyről úgy gondolta, hogy személyesen kell meggyőződnie róla.

2. Bármit is mondott Paka, Zrínyi nem hitt neki.

„csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök.”

Árulkodó szavak.

csak meglátom”

Olyasmiről lehetett szó, amiről szemrevételezéssel meg lehetett győződni. Zrínyi azt gondolta, hogy nagyon gyorsan, talán néhány perc alatt tisztázhatja.

„csak meglátom”

Látni és nézni indult Zrínyi – nem sebzett vadkannal hadakozni.

3. Zrínyi úgy vélte, Paka valami olyanról beszél, amelyre nem terjed ki az illetékessége.

Bármiről is volt szó, abban Paka nem volt kompetens, Zrínyi azonban igen.

„csak meglátom, mit mond ez a bolond,”

Mit gondolhat ebben a pillanatban Zrínyi? Miért nevezi bolondnak Pakát?

v     Paka feltehetően valami olyasmit mondott, amit Zrínyi ostobaságnak tartott

v     Lehetséges, hogy Zrínyi eleve korlátolt embernek tartotta Pakát, talán erre vonatkozott „a bolond”, de most a jáger állítólag látott valamit, ami elég fontos ahhoz, hogy maga a horvát bán személyesen járjon utána.

v     Paka valószínűleg elnézett valamit

v     Valamiről alapvetően téves következtetést vont le.

v     A kelekótya Paka talán összekeveri a szezont a fazonnal, de biztos, ami biztos.

4. Zrínyi úgy vélte, Paka állítása gyorsan tisztázható

csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök.”

Bármiről is volt szó, Zrínyi Miklós úgy érezte, nagyon rövid idő alatt meg lehet róla győződni.

Azt gondolta, nem követ el udvariatlanságot, mert a vendégeit csak nagyon rövid ideig várakoztatja meg.

mindjárt visszajövök”

Ez néhány perc, legfeljebb egy negyedóra. Így nem sebzett vadkanra vadászni indul el az ember.

A sebzett vaddisznó nagyon veszélyes lehet, és teljesen kiszámíthatatlan, hogy mennyi idő kellene az elejtéséhez.

A jelek szerint azonban Zrínyi Miklós úgy vélte, rövid időn belül újra csatlakozhat a vendégeihez, és csak annyi időt lesz távol, amennyit az illem még megenged.

5. Zrínyi talán azt gondolhatta, hogy csírájában el kell fojtania valamilyen kellemetlen híresztelést, ami Paka ostoba „észleléséből” fakadhat.

Mit mondhatott Paka Zrínyinek?

Csakis valami olyasmit, aminek az igazságtartalma néhány perces szemrevételezéssel tisztázható. Hogy mi lehetett az? Teljes bizonyossággal sohasem tudhatjuk meg.

Tippelni azért lehet.

A Zrínyiről szóló alternatív történelmi regényemben a szituáció így fest:

Amint Pókát megpillantotta, Magliani úgy érezte, hogy a szíve a torkában kalapál. Minden most dől el.

Körülnézett. Senki sem figyel rá. Nem gyanakszanak. A keze reszketett. Jobb lesz megnyugodni…

Póka ekkor ugrott le a lóról. Egy röpke pillanatig habozott, aztán a kantárszárat kézbe véve Zrínyi elé járult. Lesunyt fejjel, alulról végigpillantott a jelenlévőkön. A bán közelében a két fiatal főnemes: Zichy és Bethlen Miklós. Egyik sem ért horvátul. Legalábbis remélte, hogy nem. Kissé arrébb Vitnyédi István. Horvátul ő sem tud. Ebben Póka biztos volt. Nyugodtan felemelte a fejét, amikor Guzics kapitányt pillantotta meg Vitnyédi balján. Megtorpant. Guzics született horvát. Póka megdermedt. Legszívesebben elmenekült volna. Ennek rossz vége lesz! Csuklott. Már nem visszakozhat. A bán várakozásteljes arccal nézett rá.

- Jelentem nagyságodnak… – makogta Póka. – Az erdőn túl égnek a falvak. A kontyos lehet… Vagy a tatár! Van a sűrűben egy kis domb! Arról nagyságod is láthatja!

Bethlen látta, hogy előhozott a fátum valami jágert, aki horvátul magyaráz Zrínyinek. Akaratlanul is közelebb húzódott. Egy szót sem értett, igaz, nem is nagyon hallotta a suttogást.

Póka torka összeszorult. Zrínyi bán elképedve nézett rá. Maga is horvátra váltott, kérdezett valamit, Póka kapkodva válaszolt.

Bethlen felfigyelt. Mi történik itt? Ki ez a fickó, és mit akar Zrínyitől? Fülelt, hallotta is a párbeszédet, de érteni semmit sem értett belőle.

- Valamit elnéztél! – mondta Pókának a bán.

Póka válaszul hadart valamit.”

Természetesen nem állítom, hogy pontosan így is történt. Ez azonban egy olyan ürügy, amely az összes feltételt teljesíti. A vasvári béke után néhány hónappal Zrínyi aligha hiszi el, hogy a török éppen az ő szeme láttára fog békét szegni. Viszonyt a felvetés néhány perces szemrevételezéssel tisztázható, és a bán ezt minden teketória nélkül meg is tenné.

Milyen más ürügyek képzelhető el?

Paka talán azt is mondhatta, hogy felfedezett valamilyen

v     Épületnyomot

v     Nem elmozdítható tárgyat

Vagy bármi egyebet. Kérdés, vajon Zrínyi ezek közül mit tart annyira fontosnak vagy sürgősnek, hogy azonnali szemrevételezéssel győződjön meg róla. Változatlanul az első változatot tartom a legvalószínűbbnek, de ezt a lehetőséget sem tudom kizárni. Paka nyilvánvalóan ismerte Zrínyit, tudta, mivel lehet a bánt az erdőbe csalni.

Még valami. Paka pontosan tudta, hová indulnak. Talán Zrínyi is. Viszont a társaság többi tagja közül elvileg senki sem tudhatta.

———–

Egy pillanatra álljunk meg itt, rögzítsük a helyzetet. Ez az utolsó pillanat, amikor Zrínyi Miklóst a bizalmasai még élve és egészségesen látják.

Zrínyi, Bethlen és Zichy a hintó mellett állnak, beszélgetnek. Vitnyédi és Guzics valamivel arrébb.

A kocsik kint állnak, már indulásra készülnek. Bethlennél konkrétan egy hintó szerepel, talán a fiatal Zichy és a többiek lovon mentek ki a vadászatra.

„Vitnyédi az elsõ, én a hátulsó ülésben bal s õ jobbfelõl ültünk csak hárman”

Ez a hintó úgynevezett „kétfelé eresztős” kocsi volt, más néven landauer. A vadásztársaság többi tagja talán lóháton érkezett, de kellett lennie még több kocsinak is a zsákmány miatt. Nem valószínű, hogy „a gyalogosok” futva szaladtak a hintó után.

Úgy gondolom, a hintó mellett talán két-három kocsi állhat az erdő szélén. Az urak beszélgetnek, a közrendűek nyilván dolgoznak.

Miért nem indultak még el haza?

Kézenfekvő a válasz: valószínűleg a vadászok és az egyéb kisegítő személyzet még bőven el volt foglalva a zsákmány rendbe tételével. Az urak valószínűleg arra vártak, hogy a kis karaván együtt indulhasson vissza a várba, ahogy érkeztek.

löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál”

Minimum két vaddisznó volt a zsákmány. Ezekkel foglalatoskodhatott a vadászat személyzete. Nem tudni, hányan lehettek összesen. Pakának is közöttük lett volna a helye.

Ha azt számítjuk, hogy néhány inas, lovász, kísérő fegyveres is lehetett, az egész vadászat résztvevőinek számát negyven-ötven főre tehetjük. Ezek közül már senki sem tartózkodhat az erdőben.

Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala.”

Megint csak azt kell mondanom, a gyilkosok rendkívül ügyesen választották meg a merénylet időpontját. Abban a pillanatban, amikor számukra éppen minden feltétel adott a sikerhez. Most van az a pillanat, amikor az éberség a minimumra csökkent. Hamarosan sötét lesz.

estefelé is vala.”

Ekkor érkezik Paka. Mivel?

A szövegösszefüggés alapján azt kell mondanom: lóháton. Mert hogy Zrínyi lóháton fog távozni:

„Póka után elnyargala”

Feltételezhetjük, hogy Paka lóháton érkezett, azaz inkább a lovát kantárszáron vezetve. Honnan? Az erdőből? Onnan biztosan nem. Az előzőekből világos, hogy senki sem vadászott lovon.

Megint egy olyan apróság, ami az esettel foglalkozók figyelmét el szokta kerülni. Paka visszatér a vadászatról – ha ugyan részt vett rajta. Ha részt vett, nyilván valamilyen feladata lehetett. Talán az egyik vendéget kísérte. Utána kijön az erdőből, fogja a lovát, és Zrínyihez megy. Olyan jelentenivalója van, ami egyedül Zrínyire tartozik.

Bethlen nem említi- van-e Pakánál töltött fegyver. Elvileg nála lehet a vadászpuskája, ami a számára lényegében munkaeszköz. A vadászat után ki szokták lőni a puskákat, ez a szabály elvileg rá is vonatkozott. Talán megtette, talán nem. Ne feledjük: éppen az ilyesféle tevékenység helyett Állt oda Zrínyi elé. Bethlen nem állítja, hogy Paka puskája elsült volna, de az ellenkezőjét sem.

Zrínyinél is fegyver van.

„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében,”

Zrínyi kezében tehát töltött vadászpuska. Nem fog lőni vele. Bethlen határozottan állítja, hogy Zrínyi puskája nem sült el, és ezt módjában volt személyesen is ellenőrizni.

„csuda, olyan vitéz, sem lõtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála.”

Zrínyinél tehát a vadászpuska mellett egy spádé (tőrkard) is volt. Egyiket sem használta.

Vessünk erre az állóképre még egy pillantást. A magyar történelem egyik, mára már kellőképpen nem értékelt jelentőségű sorsfordulóján állunk. Zrínyi még a hintója előtt áll, és Pakával beszélget. Ebben a pillanatban még elvben minden lehetséges, a magyarok reményei még érvényben vannak. A jövő korántsem tűnik könnyűnek. A vasvári béke Magyarország számára elfogadhatatlan, és nem csupán azért, mert törvénytelen.

A magyar rendek legjobbjai évtizedek óta dolgoznak Európában azért, hogy majdan létrejöhessen egy összefogás, amely kellő erőt gyűjthet össze ahhoz, hogy hazánk a török élősdi uralmától megszabaduljon. Már Pázmány Péter is dolgozott ezen, utána Pálffy Pál, most pedig leginkább Zrínyi Miklós. A mindenki által elismert vezető.

A koronás királyok nem mindig igyekeztek a bizalomra rászolgálni, a Habsburgok ekkor általában nem sokra tartották a Magyar Királyság hagyományait. Magyarország a szemükben jelentéktelen határtartomány, vagy puszta hadszíntér volt, és ők olyan délibábot kergettek, amely sohasem lehetett az övék: a császári egyeduralom alatt álló katolikus Németország, illetve az erre támaszkodó európai Habsburg hegemónia ábrándját. Érdekes módon a magyar rendi vezetők már évtizedekkel korábban megértették a Habsburg célkitűzések hiábavalóságát, írtak is erről, de ettől függetlenül derekasan támogatták az uralkodót a harmincéves háborúban, azt remélve, hogy az európai konfliktus lezárása után az uralkodó végre a török ellen fordul.

Ekkor sem volt a bizalom feltétel nélküli. A Királyi Magyarország minden jelentős gondolkodója úgy vélte, a török vazallus államként létező Erdélyi Fejedelemség puszta megléte a magyar államiság és a magyar nemzet fennmaradásának legfontosabb záloga. Pázmány Péter írta az alábbi nagyon fontos sorokat egy levelében:

„tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császár urunk előtt, de csak addig durál az az német nemzet előtt, míglen Erdély-ben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl mindjárt contemptusban jutván, gallérink alá pökik az német, akár pap, barát, vagy akárki légyen.”

Ennyit a feltétel nélküli bizalomról. A magyar vezetők jól ismerték már a bécsi politikai köröket, pontosan tudták, mi telik tőlük.

A helyzet mostanra megváltozott. II. Rákóczi György erdélyi fejedelem szerencsétlen lengyelországi kalandja után az önálló Erdély önmaga árnyékává vált, helyzete rosszabbodott.

Ebben a helyzetben a Habsburgok kaptak Magyarországtól még egy esélyt. A vasvári béke megmutatta, hogy ezzel nem tudnak, és nem is akarnak élni.

Ebben a pillanatban még mindenre van esély. Ahogy Zrínyi Miklós horvát bán – a magyarországi rendi remények, tervek és elképzelések letéteményese – hamarosan eltűnik az erdőben a társaság és a történelem szeme elől – ezek a remények csírájukban hamvasnak el. Megint negatív irányba fordul a magyar történelem. A kortársak számára katasztrofálisan és váratlanul. Következik majd a vasvári béke miatti dilettáns rendi szervezkedés. A résztvevők a komoly harcokat a következő nemzedékekre hagyják.

Az erdő mellett álló társaság még nem is sejti, hogy tőlük néhány percnyi távolságra hamarosan végbemegy a magyar történelem egyik legelvetemültebb politikai gyilkossága.

„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala;”

Bethlentől tudjuk, hogy Zrínyi a bocskor felett bő, talán térdig érő csizmát viselt, talán olyasfélét, amilyet a metszetek és képek tanúsága szerint kor dragonyosai hordtak.

„Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott”

A csizma alatt telkes bocskort viselt a bán. Hogy most nem vette vissza a csizmáját, annak több oka is lehet. Vagy egyszerű feledékenység, vagy annak tudata, hogy az út egy részét esetleg gyalog kell megtennie.

Jelentheti persze azt is, hogy Zrínyi úgy gondolta, annyira kurta lovaglóút áll előtte, amiért nem érdemes a csizmát visszavennie. Utána arra készült, hogy a hintóban ülve utazzon haza az otthonába.

Rögzítsük a pillanatot: Zrínyi Miklóst utoljára láthatjuk épen és egészségesen, képességeinek birtokában. Ebben a pillanatban még rémlenek valahol ez esetleges jobb magyar jövő távlatai, néhány percen belül azonban végképp szertefoszlanak. A jövendő lidércnyomásos lesz.

(Mi történhetett volna, ha Zrínyi Miklós ekkor, 1664. november 18-án életben marad? Ennek egy lehetséges változatát írom meg készülő Ne bántsd a magyart című alternatív történelmi regényemben.)

„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala”

Zrínyi egészségben soha többé becsületes ember nem látta.

Ez is egy nagyon fontos pillanat, mert a vadkan mítosza éppen itt lép be a magyar történelembe, hogy a mai napig ott röfögjön az akadémiai dolgozatokban. Hogyan?

Valakinek most kellett szóba hoznia a vadkant. Most kellett valakinek egy megjegyzéssel először megemlíteni.

Ez nem lehetett más, csak Magliani (Majláni). Ha bárki más volt, ő lehetett a gyilkosok újabb cinkosa. Ezt azonban nem szükségszerű feltételeznünk, semmi nem utal rá.

Képzeljük el a szituációt: Senki sem tudja, miért és hová megy Zrínyi, de mindenki tisztában van vele, a gróf nyomatékosan arra kérte a társaságot, hogy senki se kövesse. Paka horvátul mondott valamit Zrínyinek, és ez a körülmények miatt pontosan ugyanolyan, mintha négyszemközt mondta volna. Lehetetlen, hogy meg ne induljon a találgatás.

Valaki most dobja be a vadkan meséjét.

Készülő regényemben így történik:

Magliani elérkezettnek látta az időt, hogy közelebb óvakodjék.

- Jó nagy lehet az a kan… – sóhajtotta fojtott hangon olaszul.  Ravaszul: mintha csak magának mondta volna.

- Kan? – nézett rá Zichy.

Magliani azonban úgy tett, mintha nem értette volna. Még hallotta, amint elindul a pusmogás a vadkanról. Arrébb léptetett a lovával.”

Gyanítom, hogy nagyjából így kellett történnie. Gyanútlan embereket konkrét dolgokkal dezinformálni nem nehéz.

Újabb kulcsfontosságú momentum következik:

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk.”

Azt gondolom, ez a mondat okozhatta Bethlennek a legnagyobb fejtörést. Hogyan is fogalmazza meg úgy, hogy ártalmatlannak tűnjön. Ez talán a legveszedelmesebb szituáció mind között. A szemtanú Bethlen itt teheti hozzá a gyilkossághoz a leglényegesebbet. Most látja az utolsó perdöntő eseményt. Minden másnak, ami ezután következik, már nem szemtanúja a szó szoros értelmében.

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér

Bethlen most említi először és utoljára. Szavoyai, vagy annak mondja magát. Nevének ejtése Majláni, írott alakja Magliani lehet. Egy olasz nemes. „Gavallér” – azaz lovag.

Bethlen Önéletírásának egyik legnagyobb bravúrját olvashatjuk.

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér

Látszólag egy hosszú körmondat jelentéktelen része. A cenzor számára nem is emelkedik ki a szövegből:

„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala; egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk.”

Bethlen úgy irányítja Maglianira a figyelmet, hogy az nem kelthet gyanút semmiféle cenzorban.

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér

Négy jelző és egy név. Mesteri. Aki csak felületesen olvassa, átsiklik felette. Aki kifejezetten nyílt „lázadó”, „felforgató” szellemű közléseket keres, az is. Látszólag semmi sincs benne.

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér

Valószínűleg ez Magliani személyét illetően a „hivatalos verzió”. Bethlen ezt visszhangozza, méghozzá némi túlbuzgalommal.

Csak a módszeres olvasók foghatnak gyanút. Ha Magliani „ifjú gavallér”, akkor tekintélyes külföldi nemes. Ha ilyen volna, a házigazda igen fontos, megbecsült vendégének kellene lennie. Bethlen nem is mondja egy szóval sem, hogy nem volt az. Csak néhány bekezdéssel fentebb közölte, hogy Magliani nem ült Zrínyi asztalánál.

A bölcsnek elég.

Ennek fényében nézzük meg még egyszer Bethlen szövegének legbravúrosabb részét:

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk.”

Látszólag úgy tűnik, mintha ez a csoport együtt eredt volna Zrínyi nyomába. Bethlennek itt van a legnehezebb dolga. Semmiképpen sem írhatta meg nyíltan, hogy bizony először Magliani indult el egyedül, a többiek csak az ő nyomába kaptak, mert azzal elárulná a valóságot. Látszólag kompromisszumot köt. Mintha együtt indultak volna, de kiemeli és négy jelzővel a középpontba állítja Magliani személyét. Csupán egy kockázatot vállalt: elsőnek említette. Ezzel tudatosítja, hogy semmiképpen sem indulhatott el a többiek után. Már most is sugallja: egyedül indult el és elsőnek. Minden figyelmesebb olvasó gyanakodni kezd.

A gyanú akkor válik bizonyossággá, amikor később – éppen Majláni meséjéből – kitűnik, hogy sokkal hamarabb érkezett meg az eset színhelyére, mint a többiek. Ő látta az állítólagos vadkant, a többi pedig nem.

Annak, hogy miért érkezett meg Magliani a helyszínre a többieknél sokkal hamarabb, a hétköznapi formális logika értelmében két oka lehet:

1. Előbb indult náluk

2. A többiekkel ellentétben pontosan tudta, hová kell menni

Vagy a kettő együtt.

Mindkettő ellene szól.

A következtetés teljesen logikus: a Majláninak nevezett személy volt Zrínyi Miklós egyik gyilkosa.

A sertés mítosz hívei eddig tudtommal nem adtak elfogadható magyarázatot arra a kérdésre, hogy miért és hová indult el Magliani. A „gondolt egyet”, „kíváncsi volt”, „saját szakállára lovagolt egyet”, „kirándulni akart”, „követni akarta Zrínyit”, vagy éppen „segíteni akart” típusú magyarázatokat nem fogadom el. Ez egy XVII. századi főúri vadászat utáni szituáció, és az itt jelenlévő emberek mindannyian a házigazda vendégei, vagy a háza népének tagjai.  Egy főúri udvartartás pedig egyáltalán nem úgy működött, ahogy azt a neoavantgárd vagy posztmodern szellemiségű elmék gondolják, hogy mindenki mindig éppen azt tesz, amit a kedve tartja.

Bethlen számít rá, hogy pusztán azzal, hogy elsőként említi, kellőképpen fel is hívta a figyelmet a gyilkosra.

Miért és hová indult el Magliani?

Egyáltalán miért és hová indulhatott?

Mi keresnivalója lehetett az erdőben? Az úr – Zrínyi Miklós – nyomatékos kérése/parancsa ellenére egyáltalán miért indult el arrafelé?

„nyargalának utána”

Bethlen megint éppen annyira szűkszavú, amennyire kell. Közli, hogy az említettek pontosan ugyanabba az irányba nyargaltak el, amerre korábban Paka és Zrínyi.

Mennyi idő telhetett el?

Bethlen itt különösen nehéz helyzetben van. Ha bármilyen megjegyzést tesz, amivel jelzi, mikor is indult Magliani, azzal felfedi a gyilkosságot. Úgy gondolta, a figyelmes olvasó úgyis megérti, amit mondani akart.

Mikor indult el Magliani?

Úgy gondolom, Magliani megvárta, amíg Zrínyi eltűnik az erdőben, és csak azután indult a horvát bán után. Nem indulhatott hamarabb, hiszen aligha kockáztathatta meg, hogy az esetleg visszaforduló vagy hátratekintő Zrínyi magához intse, és felelősségre vonja, mit akar, hová megy, miért koslat utána, amikor kifejezetten megtiltotta. Zrínyi közismerten szigorú ember volt, a parancsmegtagadást, mint „hadi ember”, igen szigorúan torolta meg. Beszélnek is ilyesmiről a források.

Nem tudjuk, pontosan milyen státuszban is tartózkodott Zrínyi udvarában Magliani. Bethlen visszaemlékezéséből egyértelműen kitűnik, hogy nem tartozott az igazán fontos vendégek közé. Igen sokféle státuszban lehetett, az egyszerű nemes szálláskérőtől egészen az apródig bezárólag. Nem valószínű, hogy Zrínyi szolgálatában állt, de ez sem lehetetlen, akadtak a csáktornyai udvartartásban olaszok.

Akárki nem kaphatott szállást Csáktornyán. Mit is mond korábban Bethlen?

„A várban egy szegeletházban nékem tisztességes kárpitos házat, külön szolgáimnak ugyanott meg külsõ házat, külön lovaimnak, szolgáimnak a városban jó szállást és tisztességes bõ prebendát rendele,”

Ezek szerint a szállások felől nemcsak a várban, hanem a városban is Zrínyi rendelkezett. Ebből az következik, hogy Magliani Zrínyi tudtával volt jelen Csáktornyán, valószínűleg a várban lakott, de nem kapott meghívást a házigazda személyes asztalához. Nemes úrfiként – Bethlen leírása alapján azt gondolhatjuk, annak mondta magát – kérhetett szállást néhány napra, de az sem lehetetlen, hogy valamilyen státuszban Zrínyi szolgálatába állt; ha Bethlen szövege ezt nem is valószínűsíti, de kifejezetten ki sem zárja. bár, ha jobban megnézzük:

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér”

Azt hiszem, ha Magliani valami udvari státuszt töltött volna be, Zrínyi Miklós csáktornyai várában, ezt Bethlen mindenképpen közölné velünk. Elképzelhető persze az ellenkező szempontú megfontolás is: ha Bethlen a cenzor miatt óvakodik megnevezni Magliani udvari státuszát.

Korábban említettem, hogy a gyilkosságot valószínűleg hónapokkal előbb határozták el. Nem lehetetlen, hogy a gyilkost – modern szóval élve – „beépítették” Zrínyi környezetébe, és valamikor ő szervezte be Pakát; ennek a valószínűsége azonban legfeljebb tizenöt-húsz százalék. Sokkal valószínűbb, hogy nemrég érkezett, legfeljebb nyolc-tíz napja tartózkodik Csáktornyán.

Hová tűnt Zrínyi halála után?

Erről semmit sem tudunk. Egyáltalán nem biztos, hogy Magliani és Paka cimborája a vadászat után visszatértek Csáktornyára. Könnyen elképzelhető, hogy a Zrínyi halálát követő zűrzavarban mindketten kereket oldottak.

Térjünk vissza oda, hogy Magliani elindult. Kulcsfontosságú mozzanat. Magliani ezzel sokat kockáztat.

Azzal, hogy megszegi a házigazda kérését/parancsát, kockáztat. Ha vendég, eltávolítják Csáktornyáról, kiadják az útját, udvariasan felkérik a távozásra, elkergetik, kidobják; stílus kérdése – de legkésőbb másnap reggeltől.

Ha azonban nem vendég, meg is büntethetik érte.

Akármi is a státusza, amennyiben Zrínyi életben marad, Magliani mindenképpen felelősségre vonásra számíthat.

A jelenlévők közül azonban ő az egyedüli, aki tudja, hogy Zrínyi gróf nem marad életben.

Ennek figyelembe vételével kell értékelnünk még egyszer Bethlen szavait:

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána;”

Felhívnám a figyelmet egy tényre: a Zrínyi után „nyargalók” közül Magliani-n kívül senki sem vendég. Mindegyiknek a státusza tisztázott, ők valamennyien Zrínyi alkalmazottai. Így lesz Bethlen szándéka teljesen világos.

Egyedül Magliani státuszát nem közli, mindenki másét igen. Láttuk már, hogy minden szavát jól megrágta. A státusz közlése, illetve – Magliani esetében – következetes elhagyása nyilvánvaló üzenet:

Magilaninak semmi oka sem lehetett rá, hogy elinduljon, a többiek meg őt követték.

Vegyük szemügyre, kik ezek az emberek.

„Guzics öccse, inasa,”

Guzics (Guzich) Miklós Zrínyi régi bizalmas embere, ebben a pillanatban Csáktornya várkapitánya. Az öccse pedig az egyik beosztott tisztje. A felsoroltak között rajtuk kívül senkit sem találunk, aki a vár katonatisztje lehetne.

Guzics öccse vajon csak „úgy gondolomformán” indult meg az erdő felé, ahogy a sertés-mítosz pártján álló vitapartnerek (meg komolytalanul gondolkodó „komoly” történészek) akarják velünk elhitetni? Nem hinném. Katonaember és jelen van az elöljárója. Sokkal valószínűbb, hogy a bátyja, egyben felettese parancsára indult el megnézni, mit is keres az erdőben Magliani.

Zrínyi ugyan parancsba adta, hogy senki se kövesse, de a helyzet Magliani elindulásával megváltozott. Zrínyi távollétében nyilvánvalóan Guzics Miklós a rangidős parancsnok.

Ebből nyilvánvaló, hogy az ifjabb Guzics csak Magliani után indulhatott. Nyilván akkor, amikor Guzics kapitánynak feltűnt, hogy a „sabaudus” az erdő felé, az úr után indult. Ekkor parancsot adott a testvérének – jelen lévő beosztott tisztjének – nézzen utána, mit keres arrafelé az olasz. Talán ha ez néhány másodperccel előbb történik, Zrínyi életben marad, Pakát és Maglianit meg karóba húzzák.

Hogy az ifjabb Guzics magával viszi az inasát, nem szorul magyarázatra. Kik a többiek?

meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász”

Ezek pedig Zrínyi Miklós bizalmas, személyes alkalmazottai, belső szolgái. Nem lehetetlen, hogy talán éppen ők hívták fel a Vitnyédivel beszélgető Guzics kapitány figyelmét az erdő felé nyargaló Maglianira….

Magliani tehát elindult.

Még egy apróság: töltött fegyver van nála.

———

XIV. RÉSZ

Miért van fegyver Maglianinál? Elsőre ezen még csak fel sem akadunk, de minél tovább vizsgáljuk, annál problematikusabbnak tűnik.

Bethlen itt is remekelt. Egy árva szóval sem említi itt a töltött fegyvert, sőt látszólag egyáltalán nem említi. Csak sokkal később, Magliani meséjében bukkan fel a fegyver:

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Tehát, amikor megérkezik, a vadkan állítólag az úr hátán, és ő, a Zrínyi mentésére igyekvő Magliani rálő a vadkanra. Így természetesen ez nyilvánvaló elszólás, nem az egyetlen Magliani meséjében. Ha volt mivel a disznóra lőnie, töltött fegyvert kellett magával vinnie.

Itt álljunk meg, mert szinte minden eszköztárával együtt rajzolódik ki előttünk Bethlen Miklós sajátos közléstechnikája. Feltétlenül megérdemel néhány szót.

Már nem először találkozunk az eljárással. Vizsgáljuk meg, mi a modellje.

Az alaphelyzet mindig az, hogy Bethlen rejtve közölni akar velünk valamit, amit nyíltan nem tehet meg. Ezért furfangos módon csempészi szövegébe az információt, az egyes elemeket egymástól távol helyezi el, és direkt módon nem köti őket össze. A Zrínyi haláláról szóló rövid szövegben annyi ilyen van, hogy lehetetlen nem észrevenni őket.

A jelen esetben Bethlen azt szeretné közölni velünk, hogy Maglianinál töltött fegyver volt, amikor Zrínyi és Paka után belovagolt az erdőbe. Ha ezt nyíltan megírná, gyanút keltene, a cenzor lecsapna rá. Ezért sajátos cselhez folyamodik. Nézzük ennek menetét.

v     Részekre bontja az információkat

v     A szöveg különböző pontjain helyezi őket el. Látszólag mellékesen.

v     Minden esetben mellőzi a részek közötti közvetlen kapcsolatot.

v     Semmiféle kötőszó, nyelvi utalás nincs, a szándékosan és gondosan tervezve szétszórt elemeket csak a logika köti össze.

v     Külön-külön mindegyik elem ártalmatlan, a cenzor szeme könnyen átmegy rajtuk.

v     Csak a figyelmes olvasó tudja összeilleszteni a külön-külön található részeket.

v     A külön álló adatokat egyszerű logikai művelet kapcsolhatja össze.

v     Az információk egyes elemei láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz.

A jelen esetben a láncolat a következőképpen fest:

1. Bethlen felhívja a figyelmet Magliani személyére.

2. Közli, hogy Magliani Zrínyi után lovagolt

3. Közben kapcsolódik az előző logikai lánc: Magliani gyanússá válik, hiszen Zrínyi mindenkit arra kért, ne kövessék őt. Itt derül ki, mennyire gondosan és jól válogatja meg az információt Bethlen. Nagy nyomatékkal említi, hogy Zrínyi nem akart kísérőket. Nézzük csak még egyszer:

„Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal,”

Aligha véletlen, hogy Bethlen a nyomatékosítás miatt kétszer is felhívja a figyelmet arra, Zrínyi nem akarta, hogy bárki is utána menjen. Nézzük csak:

  • „Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt”
  • „Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal,”

Ilyen párhuzamos szerkezet akad a szövegben több is.

Itt bezárul az előző logikai lánc, Bethlen tudatja velünk, hogy Magliani kifejezetten Zrínyi tilalma ellenére indult el.

Ha Bethlen nem említené Zrínyi kérését/parancsát, talán akkor is értelmetlennek, különösnek, vagy gyanúsnak találhatnánk Magliani elindulását, de így a dolog sokkal egyértelműbb. Magliani több, mint gyanús. Bethlennél láthatóan vádlott, de a bürokratikus észjárású cenzoroknak ez nem tűnt fel.

4. Bethlen lejjebb, látszólag mellékesen közli, hogy Magliani elsütött egy lőfegyvert.

5. Következik a visszacsatolás: Megállapítjuk, hogy az indulásakor Maglianinál töltött fegyvernek kellett lennie, különben nem lett volna mit elsütnie.

6. Később jelen esetben még egy pontosítás is van: közli, hogy Zrínyi fegyvere nem sült el, ergo Magliani azzal nem tüzelhetett.

Logikailag lenne még egy lehetőség: ha esetleg Magliani Paka fegyverével tüzelt volna. Ezt azonban Bethlen megfogalmazása lényegében kizárja:

Magliani meséje szerint:

„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ,”

Hogy ebben a helyzetben esetleg a Paka elejtett, a földön (esetleg éppen a vadkan közelében) heverő puskáját kapná fel (közben a mozgással még tovább ingerelné az amúgy is felbőszült állatot), és azzal tüzelne, képtelenségnek tekinthető.

Egyetlen lehetőség maradt: Magliani azzal a fegyverrel tüzelt, amit magával hozott, tehát a töltött fegyver már akkor nála volt, amikor Zrínyi után indult.

Ez fontos momentum. Nemcsak azért, mert töltött lőfegyver van nála, hanem azért is, mert tudjuk, hogy el is fogja sütni.

Itt is meg kell azonban állnunk még egy pillanatra. Miféle fegyver lehetett Maglianinál?

Látszólag ezzel nincs semmi probléma, hiszen éppen egy vadászat után vagyunk, amikor is teljesen magától értetődik, hogy mindenkinél töltött fegyver van, és ezekkel a fegyverekkel igyekeznek elejteni a hajtók által eléjük kergetett vadat.

Csakhogy…

Már nem a vadászaton vagyunk, hanem a vadászat után. Így pedig a dolog nem is annyira magától értetődő. A lőfegyverek kezelésével kapcsolatos szigorú biztonsági szabályok igen régóta léteznek, azokat nem a XX. századi hadseregekben találták ki. Aki még volt katona, tüstént megérti, mire gondolok.

A lőfegyver veszélyes eszköz, mindig is az volt, és ezt az ember mindig is tudta. A Zrínyi halálát hozó vadászat idején a puskával folytatott nagyúri vadászatok – illetve a lőfegyverre vonatkozó biztonsági szabályok – már bő egy évszázadra tekintenek vissza.

Nagyon szigorú szabályok vannak arra nézve, mikor kinél lehet töltött fegyver és kinél nem. Mikor mit kell tenni a töltött fegyverrel, hogy ne történhessen baj. A világ minden polgári és katonai lőterén ezt a mai napig igen komolyan veszik. Elképzelhetetlen, hogy bárki töltött fegyverrel lófrálhasson, amikor annak már semmiféle funkciója nincs. A mai tűzfegyverek nagyságrendekkel megbízhatóbbak, mint a XVII. századiak voltak, ennek ellenére időnként még ma is történik baleset. A lőfegyverekkel kapcsolatos biztonsági előírások pedig éppen az egykori vadászatokon alakultak ki.

Amikor a vadászat befejeződik, a szakember alkalmazottak – a vadászok – udvariasan elkérik azoktól a vendégektől is a puskát, akik maguk még nem nyújtották át nekik, és gondoskodnak róla, hogy a fegyver töltetlen legyen. Kilövik, kiveszik a töltényt – puska típusa válogatja. Ha kell, biztonsági lövést adnak le, hogy a fegyver mindenképpen töltetlen legyen.

Az úri vendégek kényelmesen kisétáltak a hintókhoz, a vadászok pedig akkorra már gondoskodtak a fegyverekről (is) – ahogy ilyenkor szokás. Elképzelhető-e, hogy Maglianinál még ekkor is töltött vadászpuska legyen? Úgy gondolom, ez képtelenség.

Lehetett esetleg a saját fegyvere? Elvileg igen, de a vadász személyzet az uraktól az esetleges saját fegyvereiket is elveszi kilövés és karbantartás céljából.

Akkor miféle puska lehetett Magliani kezében?

Apropó!

Puska?

Bethlen egy szóval sem állítja, hogy puska lett volna nála.  Csupán ennyit mond:

„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ,”

———-

XV. RÉSZ

 

Bethlen tehát semmi olyasmit nem mond, hogy „Magliani elsütötte a puskáját”, a „puska” kifejezést nem is említi. Ez véletlen lehet? Eddigi szövegelemzésünk arra mutat, hogy nem. Bethlennél az Önéletírásnak ebben a részében nincsenek véletlenek. Ha Bethlen Miklós nem említi Magliani puskáját, annak csak egy oka lehet: Maglianinál nem is volt puska.

Miféle fegyver lehetett akkor Magliani kezében?

Úgy gondolom, vadászpuska semmiképpen. Harci puska se. Még csak nem is valam i rövid csövű karabély. Egy ilyen fegyvert aligha tudott volna elrejteni a vadászok szeme elől.

Hát akkor micsoda?

Úgy gondolom, valami rövidebb csövű fegyver.

A korszakban számos egyéni fegyverműves működött szerte Európában, meglehetősen változatos küllemű, méretű egyedi lőfegyvereket tudtak előállítani. Sétabotba, fokosba, baltába, egyéb tárgyakba épített lőfegyverek százai készültek a XVII. században. Számos múzeumban található belőlük. Némelyiket egészen könnyen lehetett elrejteni a ruha belső zsebeiben. Sok egyéni fegyverműves dolgozott igen ügyesen, pontosan kielégítve a mindenkori megrendelő igényeit.

Azt gondolom, bármi is volt a fegyver, talán pontosan erre az alkalomra készült. Ezt a gyilkosságot nem rögtönzésszerűen tervelték ki, és nem hirtelen ötlettől vezéreltetve hajtották végre.

Azt gondolom, Maglianinál valami rövid csövű fegyver lehetett. Talán egy pisztoly. A korabeli lovasság különféle csapatnemei már egy évszázada fontos fegyverként használták a pisztolyokat, mint olyan lőfegyvereket, amelyek lóhátról is jól alkalmazhatók.

Maglianinak milyen fegyverre lehetett szüksége? A rövid csövű fegyverrel nehezebb célozni, a célra tartása sokkal rosszabb, de közvetlen közelről nem lehet eltéveszteni a célt.

Egy kisméretű lőfegyver talán nem üti át a páncélzatot. A korban nagy feltűnést keltett néhány bemutató, amikor demonstrálták, hogy bizonyos páncélokon nem hatol át a puskalövedék. Megesett, hogy akadt ember, aki a hirdetett páncélban a puska elé állt, bizonyítandó, hogy a vért megvédi a lőfegyvertől. Akkor is létezett reklám.

Maglianinak aligha volt szüksége olyan fegyverre, ami mindenképpen átüti a páncélt, ha olyan célpont ellen akarta használni, aki nem várhatóan viselt páncélt. Ki vesz fel páncélruhát egy közönséges vadászaton? Ráadásul a saját birtokán…

Maglianinak nem volt szüksége olyan fegyverre, amely nagy űrméretű, terjedelmes és nehéz, mivel esetleg olyan célpont ellen akarta alkalmazni, aki gyanútlan, nem visel páncélt, és nagyon közel van. Ilyen esetben egy egészen apró pisztoly is megfelel, főleg, ha azt könnyen és jól el lehet rejteni.

Nem tudjuk, miféle öltözéket viselt Magliani. Feltehetően nem magyar ruhában volt, hiszen Bethlen a fickó külföldi mivoltát hangsúlyozza. Ha magyar öltözéket visel, az lenne annyira különös, hogy megérne néhány szót.

A korabeli európai viselet egy apró tárgy számára igen sok potenciális rejtekhelyet tartalmaz. Lehet a bő kabát zsebe, belső zsebe, nagyméretű kézelője. Esetleg a kabát alatt viselt mellény, vagy zeke valamelyik része. A magas szárú csizma. Esetleg még a széles karimájú kalap is. Hosszú csövű, súlyos lovassági pisztolyt bajos lenne ezek bármelyikében is elrejteni, de egy apró fegyver számára ezek ideális rejtekhelyek. Főleg, ha senkinek sem jut eszébe megmotozni Maglianit.

Még az sem lehetetlen, hogy a fegyvermester eleve a potenciális rejtekhelyhez méretezte a fegyvert. Ehhez nem kellett feltétlenül tudnia, hogy a fegyverrel gyilkolni készülnek. Ez nem volt szokatlan. A korban időnként hosszú, kockázatos útra készülő emberek, vagy katonák is készíttettek maguknak amolyan utolsó fegyvert. Olyan lőfegyvert, aminek a használata csak egészen minimális erőkifejtést követelt. Ha minden fegyverüket elveszítenék, még mindig legyen egy titkos lehetőségük a védekezésre, vagy az öngyilkosságra, hogy elkerülhessenek egy esetleges kínhalált. Úgy helyezték el őket, hogy mindenki elől megbízhatóan rejtve maradjanak, de gyorsan, könnyen elővehetők legyenek.

A pisztolyt azonban a legtöbbször párban készítették, és párosan használták. Ez volt a szokás még hosszú ideig. Esetünkben semmi sem indokolja, hogy feltételezzünk még egy fegyvert, amit Magliani nem vett elő. De el lehet játszani a gondolattal. Természetesen két fegyvert felfedezésének a kockázata sokkal nagyobb, mint egyetlen fegyveré, de az emberünk nagyon is vakmerőnek mutatja magát.

Magliani elsütötte a fegyverét, és Bethlen szerint erről maga számolt be:

Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Vajon miért szólja el magát ennyire?

Talán attól tartott, hogy valaki hallhatta a lövést. Ez azt jelenti, hogy nem lehettek túlságosan messzire.

Ha valaki firtatni kezdi ezt a lövést, Magliani könnyen bajba kerülhetett volna. Ezzel azonban semmiféle többletkockázatot nem vállalt. A merénylet központi kérdése nem a lövés, hanem a vadkan. Ha vadkan volt, lőni is lehetett rá.

És ha nem?

Ha nem volt vadkan, kire, vagy mire tüzelt Magliani?

Paradox módon ebben a helyzetben már nem ez a legfontosabb kérdés. Hanem továbbra is Magliani elindulása. A fegyver – feltehetően pisztoly – most már csak addig súlyosbító körülmény, amíg Zrínyi Miklós életben van. Maglianinak most már – ha egyszer elindult – nagyon kell igyekeznie, hogy előbb érjen a helyszínre, mint az üldözői, a cimborájával végrehajtsa, és vadkantámadásnak álcázza a gyilkosságot. Ha már elindult, mostantól nincs választása. Most már mindenképpen az életével játszik.

Ha a nyomába szegődött lovasok utolérik, kérdőre vonják, és megtalálják nála a töltött fegyvert, nagy bajban van.

Akárhogyan is rendezi meg a virtuális vadkantámadást, egy modern helyszínelést nyilván nem állna ki, de nem is ettől kell tartania. A helyszínelés akkor még nem létezik.

Magliani elindult.

„mü ott a hintónál beszélgeténk.”

Most történik a gyilkosság.

Bethlen nem közli, mennyi ideig beszélgettek a hintónál, de a formula „mü ott a hintónál beszélgeténk”- mégis valamiféle tartalmat jelez. Nem csak pár szót váltottak, de nem is lehetett valami végtelen diskurzus. Nem lehetett a beszélgetés se túlságosan rövid, se túlságosan hosszú. Semmiképpen sem lehetett egészen kurta – egy-két perces – de hosszúra sem nyúlhatott. Úgy gondolom, nem érhette el a negyedórát. Talán a tíz percet sem. Legvalószínűbb, hogy öt-nyolc percig tarthatott. Ennyi idő alatt elég sokat lehet beszélgetni, de még nem érezzük, hogy túl hosszúra nyúlt a várakozás.

Öt-nyolc perc. Magliani elindulásától az ifjú Guzics megjelenéséig.

„Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr.”

Guzics értelemszerűen „mondja a bátyjának”, hiszen ebben a szituációban az idősebb Guzics a parancsnok. Az ifjú Guzics jelent az elöljárójának.

Azért idéznék ennél egy pillanatra, mert Bethlen Miklós látszólag megint nagyon ártatlanul, de félreérthetetlenül közli velünk ismét, miféle fegyelem volt Zrínyi környezetében. Guzicsnak esze ágában sincs azt tenni, amit a mai civilek tennének, nem őrjöng, nem óbégat már az erdő szélétől, nem kiabálja a rossz hírt az egész vendégsereg felé.

ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának”

Katona. Jelenti az elöljárónak, hogy mi történt. Annak, akinek a parancsára elindult Zrínyi után.

A katona nem teljesítette a feladatát. Kudarcot vallott. A gyilkos lerázta, utána pedig a gyanútlanságát kihasználva gyorsan visszaküldte, mielőtt gyanút foghatott volna. Nem tudjuk, rájött-e erre valaha is az ifjabb Guzics. Ha igen, nehéz lehetett neki ezzel a teherrel élni.

Nem tudjuk, hány éves lehetett a fiatal Guzics. A bátyja magas rangú tiszt Zrínyi szolgálatában. Nehéz megtippelni a korát. Zrínyi másutt több alkalommal „öcsémuram” megszólítással illeti, nála tehát fiatalabb. Harminc és negyven év között lehet. Az öccse nem hivatalos az úr asztalához, nem lehet igazán jelentős beosztása. Akkoriban a családoknál – a nemesi családoknál is – gyakran igen sok gyerek született, de a magas csecsemő- és gyermekhalandóság miatt csak kevés maradt életben. A kortárs Bornemissza Anna fejedelemasszony – Apafi Mihály erdélyi fejedelem felesége – tizennégy gyermeket szült a férjének, de ezek közül csak egy élte meg a felnőttkort. Az ifjú Guzics akár tíz esztendővel is fiatalabb lehet a bátyjánál.

Semmiképpen sem tekinthetjük igazán tapasztalt férfiembernek. Maglianinak mégis tőle van a legtöbb félnivalója.

„Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána;”

Nem érik utol Maglianit, aki sokkal korábban érkezik a helyszínre. Ez az egyik olyan momentum, ami egy mai nyomozót elgondolkodtatna.

„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo.”

Magliani meséjében több ravaszság is rejlik, lentebb majd egyenként előcitálom mindet.

érkezik Guzics és Angelo”

A többiek vagy eltévedtek, vagy – ami valószínűbb – a lovakat őrzik. Az, hogy nem tódult mind azonnal a „horgas fához” arra mutat, nem is sejtik, mekkora baj történt. Ha Guzics és Angelo értek oda leghamarabb, Maglianinak villámgyorsan kell döntenie. Angelo Zrínyi legbizalmasabb embere, de inas, azaz belső szolgálatot végez. Az erdőben és a vadászat ügyeiben valószínűleg kevésbé járatos, mint Guzics, a katonatiszt. Guzicsot azonnal el kell távolítani. Magliani visszaküldi.

Van itt még valami….

„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo.”

Amikor Guzics és Angelo megérkezett, az állítólagos vadkan már nem volt sehol.

Pakán és Maglianin kívül senki sem látta a vadkant.

——-

XVI. RÉSZ

 Magliani elment. Hamarosan a többi lovas is utána. Bethlen és a többi vendég gyanútlanul beszélget.

„mü ott a hintónál beszélgeténk.”

Most történik a gyilkosság. Zrínyi Miklós, az ország legfontosabb és legtehetségesebb embere most kap halálos sebet. A gyilkosságot egy vadkanra fogják, és Magyarország helyzete hamarosan még rosszabbra fordul.

Senki nem tart semmitől, senki sem számít katasztrófára. Békés és enyhe novemberi délután van.

„Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr”

Az ifjú Guzics lóhalálában vágtat elő az erődből, és jelent a bátyjának, egyben elöljárójának.

„Menénk, amint a hintó nyargalhat,”

Pánikszerűen tódul az erdőbe a vadásztársaság. A nyomok egy részét ez semmisíti meg, a többit meg a leereszkedő sötétség teszi láthatatlanná.

„és osztán gyalog a sûrûbe béfuték én, hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala.”

Ez is nagyon fontos közlés. Bethlen személyes élménye. Az Önéletírás szerzője nagyon világosan a tudtunkra adja, minek volt a szemtanúja, és minek nem.

Beszaladt a sűrűbe. A hintó oda nem tudott bemenni. Nyilvánvalóan mind gyalog rohantak oda, tele félelemmel, idegességgel. Ennél kevesebb feldúlt ember is képes lett volna használhatatlanná tenni a nyomokat.

„hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert”

Már minden eldőlt. Zrínyi Miklós, aki eddig Magyarország legfontosabb embere volt, már menthetetlen. A mai orvostudomány sem tudna segíteni rajta. Még él, de ezek már az utolsó pillanatok.

de szeme sem volt nyitva”

Agónia. Ennek Bethlen szemtanúja. Személyesen vizsgálta meg a költő és hadvezér pulzusát. Zrínyi még életben van, de Bethlen – ahogy a többi jelenlévő – már semmit sem tehet a haldokló érdekében.

sem szólott, csak meghala”

Bethlen jelenlétében Zrínyi már egy szót sem szólt. Ez is a legfontosabb közlések közé tartozik, és – talán furcsának tűnik, amit mondok – de az egyik legmerészebb is.

Hogy miért?

Mert közvetve cáfolja Magliani alább következő meséjének egyik legfontosabb részét.  Amely szerint Zrínyi a halála előtt szólt volna Pakához és Maglianihoz. Bethlen nem mondhatta ki nyíltan, hogy Zrínyi az állapota miatt már tökéletesen beszédképtelen volt, de érzékeltetnie kellett. Először is leszögezi, mit vállal szemtanúként. Jelenlétében Zrínyi Miklós a pulzusa szerint még élt, de már nem nyitotta ki a szemét, és egyetlen szót sem szólt. Ezzel közvetve azt is leszögezi: nem fültanúja annak, amit a halála előtt Zrínyi állítólag mondott.

Ez a közlés sem egyetlen pilléren nyugszik azonban, hanem – ahogy már Bethlennél megszokhattuk – a későbbiekben közli velünk az információ másik felét.

„a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt.”

Megint ugyanaz a technika: az információk kettéválasztása. Ahogy Bethlen Zrínyihez odaért, ezeket a sebeket azonnal fel kellett fedeznie, de – az Önéletírás egész ide tartozó részének megfelelő következetességgel – nem beszél róluk azonnal. Az információk összeillesztését most is az olvasókra bízza.

A gyilkosság már megtörtént, Zrínyi Miklós Bethlen kezei közt haldoklik.

„hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala.”

Most következik Magliani meséje a vadkanról.

Bethlen ehhez mesterien teremtette meg a dramaturgiai körülményeket; biztosan tudhatjuk, hogy az Önéletírás szerzője nem hisz a sertés mítoszában.

„Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,

Nagyon fontos az első mellékmondat:

„Majláni így beszélte:”

Bethlen nyomatékosan figyelmeztet rá: A most következő eseményeknek nem volt szemtanúja, nem áll jót értük, az információ nem tőle származik, ő is csak hallotta.

„Majláni így beszélte:”

Az Önéletírás ide vonatkozó részének legfontosabb formulája. Ami itt áll, annak Bethlen nem szemtanúja, nem is hisz benne, ezt Majláni mesélte.

Jellemző, hogy Bethlennél egyetlen szó sincs, ami Maglianit igazolhatná. Senki sem volt tanúja a tragédiának, nem is erősíti meg senki egy szavát sem, ez nem a valóság, hanem Majláni meséje.

Senki más nem látta, miként szerezte a sérüléseit gróf Zrínyi Miklós, csupán a két jómadár: Paka és Magliani. Bethlen Miklós nem hagy kétséget bennünk velük kapcsolatban: ők ketten Zrínyi gróf gyilkosai.

Olyan egyszerűen felmenthetné őket. Elég lenne egyetlen célzás. Egy fél mondat. Határozottan ki kellene nyilvánítania, ne gondoljon senki rosszat, ez a két ember ártatlan. Ebben semmi kockázat sem volna. A világon semmi. Nyugodtan leírhatná, a cenzorok egyáltalán nem kötnének bele, sőt meg is könnyebbülnének tőle. Voltaképpen talán ezt is várják tőle. Egy határozott kijelentést, ami ország és világ előtt megismeri, hogy Zrínyi Miklós gróf 1664. november 18-án a kursaneci erdőben valóban egy vadkan áldozata lett, hogy semmi értelme sincs semmiféle gyilkosságról szóló szóbeszédnek.

Amikor Bethlen az Önéletírást írja, már minden eldőlt, elvégeztetett. Consummatum est. Zrínyit már nem lehet feltámasztani. A hozzá köthető elképzeléseket sem. Az összes Habsburg-ellenes szabadságharc csúfosan elbukott, beleértve a leghosszabbat, Zrínyi öccsének unokája, II. Rákóczi Ferenc mozgalmát is. Új korszak kezdődött, az ország rendi megállapodással, tartósan a Habsburg birodalomhoz kötve. Egész évszázad fog eltelni, mire a függetlenség kérdése ismét komoly formában felvetődik. A politikai helyzet jóvátehetetlenül megváltozott. Miért ne erősítené meg Bethlen a vadkan verzióját, ha ez az igazság? Politikai jelentősége már nincs, Zrínyi már történelem. Miért ne mondaná el Bethlen, ha tudja, hogy így történt? Miért ne mentené fel Maglianit és Pakát, ha tudja, hogy nem gyilkosok?

Azért, mert Bethlen Miklós nem így tudja. Bethlen nem hisz a sertés mítoszában, és gyilkosnak tartja a két fickót. Esze ágában sincs felmenteni őket. Inkább látszólagos kétértelműségbe rejti nagyon is egyértelmű információit.

Nézzük Magliani meséjét, a sertés-mítosz ősformáját:

„Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,”

Ezer sebből vérzik?

Vérzik bizony!

———

XVII. Rész

 Elérkeztünk oda, amikor ideje alaposabban szemügyre vennünk Magliani meséjét, ami rövid terjedelme ellenére szinte hemzseg az ellentmondásoktól, illetve a gyilkosságra utaló közvetett bizonyítékoktól.

Előtte azonban gyorsan idézzünk emlékezetünkbe valami fontosat.

Bethlen tanúvallomásában minden szónak, minden részletnek külön jelentősége van. Minden részletnek, és minden részlet hiányának.

Az első adandó ellentmondás azon a ponton jelentkezik, hogy Bethlen Miklós nem említi, hogy lövést hallott volna, ugyanakkor Magliani meséjében az áll, hogy a „sabaudus” elsütött egy fegyvert – rálőtt az úgynevezett vadkanra.

Magliani valószínűleg azért említi, hogy lőtt, mert nem lehetett biztos benne, hogy nem hallották meg a lövését. Bethlen Miklós és a vele beszélgetők talán nem is hallották.

„mü ott a hintónál beszélgeténk.”

Azt gondolom, Bethlen mindenképpen megemlítette volna, ha lövést hall. Nyilván nem hallotta, sem ő, sem a vele beszélgetők. Akkor miért említi Magliani, amikor ezzel veszélybe sodorhatja magát?

Azt gondolom, tudom a választ. Maglianit nem a hintó mellett beszélgető Bethlen, Zichy, Guzics kapitány, Vitnyédi és a többiek aggasztják, mert ők túlságosan távol vannak, a lövést aligha hallhatják meg. Nem is hallották.

Hanem?

Magliani amiatt aggódik, hogy az őt követő lovasok meghallják a lövést.

„Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána;”

Magliani tökéletesen tisztában volt vele, hogy több lovas is követi, ezek akár meg is hallhatták a lövést.

Vajon hallották-e?

Sohasem derült ki, a Zrínyi halálát követő sokk hatása alatt talán nem is tette fel a kérdést senki. De hallhatták, és ezt Magliani kénytelen volt figyelembe venni.

Meg kell állapítanom, hogy a Magliani után induló lovasok hibára kényszerítették a gyilkost; más kérdés, hogy hihetetlen szerencséje volt, megúszta, a lövést a jelek szerint senki sem forszírozta.

Magliani a lövést nem mellőzhette, ez gyilkossági tervének kulcsfontosságú eleme volt. Olyan helyzetbe került, amikor rendkívül gyorsnak kellett lennie. Számos hibát elkövetett ugyan, de a tervét sikerrel hajtotta végre.

Magam úgy gondolom, Magliani valami kis kaliberű fegyverrel (talán pisztollyal) közvetlen közelről Zrínyi nyakába, vagy szemébe lőhetett, utána – Pakával kettesben, esetleg ismeretlen bűntárs bevonásával – szörnyű sebeket ejtettek az áldozaton, hogy Zrínyi halálát vadkantámadásnak tüntethessék fel. Ehhez az eszközöket (fegyvereket) feltehetően előre elkészítették. Egyedi fegyvereket használhattak. Talán ez a helyzet a Magliani által elsütött lőfegyverrel is. Ne feledjük, hogy Zrínyi igen fontos, európai összefüggésekkel rendelkező személyiség volt, a halála nagyon sokat érhetett valakiknek, akik talán nem sajnálták a költséget. Azt se feledjük, hogy ezt a gyilkosságot talán hónapokkal előre kitervelték.

Most pedig vizsgáljuk meg signor Magliani meséjét:

„Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,”

Akad itt probléma bőven.

Kezdjük elölről:

: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe”

Ez bizony szarvashiba. Köznyelvi kifejezéssel: ökörség. Miféle disznó vérén ment be Magliani az erdőbe? Nyilván elfeledkezett magáról, hiszen ez legalább elszólás. Az állítólagos disznó nyilván nem a szekérről, a zsákmány közül mászott le, és futott be az erdőbe. Miért mondta ezt Magliani?

A gyilkosságot már régen kitervelte, de most akadt a számára egy eléggé nyugtalanító és idegesítő körülmény: az őt követő lovasok. Akik azzal fenyegetnek, hogy

  • Megakadályozzák a gyilkosságot
  • Rajtakapják a gonosztett közben a tetteseket.

Erre nyilvánvalóan mindene esély megvolt. Maglianinak védekeznie kellett ellene. Azt kell mondanunk, ezt mesterien tette.

Magliani védekezése két – lényegében egymás ellenében ható – elvre épült:

  • Minél gyorsabban kellett a gyilkosságot végrehajtania a lelepleződés elkerülése végett
  • Lehetőleg bevonni az üldözőket az alibibe, nem tettestársként, ami nyilván lehetetlen, hanem mintegy általuk igazolni a gyilkosokat, hitelesíteni a vadkan meséjét.

Utóbbi szempontot – ahogy fentebb látjuk – Magliani Zrínyi állítólagos „utolsó szavai” kapcsán is érvényre juttatta – utóbbira még visszatérek.

A gyilkosságot sikeresen végrehajtották, mire a többiek megérkeztek. Magliani meséje már eleve úgy indul, hogy az odaérkező többi lovassal szeretné önmagát igazolni:

„amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt.”

Magliani tehát itt éppenséggel arra próbál célozni, mintha együtt érkezett volna meg a többiekkel, és együtt kötötték volna ki a lovaikat. Nem rossz taktika, de nyilvánvalóan megbukik, méghozzá az idő tényezőjén.

csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt”

Ez is figyelemre méltó fejlemény. Magliani azt a látszatot szeretné kelteni, hogy már minden jóvátehetetlen még az előtt megtörtént, hogy ő Zrínyihez megérkezett. Ezzel nyilvánvalóan tettestársát, Pakát hozná tarthatatlan helyzetbe, de ez nem zavarja. Látni fogjuk, hogy a mese további részében is szívesen hagyja csávában a vadászt.

„Majláni legelébb érkezék”

Most következik a kör négyszögesítése.

Természetesen semmi elképzelhetetlen sincs abban, hogy valaki egy helyszínre valamivel előbb érkezzen másoknál. De nem mindegy, hogy mennyivel – főleg, ha elvben egyszerre indultak.

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Ennyivel biztosan nem érkezhetett hamarabb. Nincs más választása: ezt kell mondania. Bizonyosan jó emberismerő, tudhatja, hogy a többi ember általában igen sok dolgot elhisz, az emberek meggyőzhetők arról is, hogy olyasmit láttak, tapasztaltak, amit igazából nem. Mindent elhisznek, ami nem döntő. Vagy nem tűnik annak.

Mi az, amit itt senki sem vállalna?

Hogy látta a vadkant. Ez a döntő tanúság. Bárki zavarba jöhet, ha erőszakosan kapacitálják, esetleg elvállalja, hogy együtt érkezett Maglianival, még azt is, hogy beszélni hallotta a haldokló, hörgő Zrínyit, de hogy a vadkant látta volna, azt nem.

Senki sem látta a vadkant, csupán Paka és Magliani.

 ——-

XVIII. rész

 

Magliani nagyon kritikus helyzetben volt, el sem tudjuk képzelni, mennyire. Tudta, hogy követik, a gyilkosságot nagyon gyorsan kell végrehajtania. Igyekezett menteni a bőrét, és szemernyi betyárbecsület sem volt benne. Nem érdekelte, ha gonosztevő társa, Paka esetleg súlyosan meglakol.

Nézzük újra a meséjét:

„Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,”

Az elején tüstént emeletes ostobaság:

„amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe,”

Hogyan mehetett volna Magliani „Paka után”? Talán látótávolságban volt? És miféle „disznó vérén” ment be? Hol volt az állítólagos disznó?

Ennek igazából nagyon közönséges célja van: sulykolni akar. Sulykolni a vadkan verzióját szinte minden lehetséges helyen. Pontosan tudja, milyen gyenge lábon áll a sertés-mítosz, igyekszik minél többször előhozakodni vele. Csaknem háromszáz év múlva lesz majd egy európai országban egy hírhedt propagandaminiszter, akinek így hangzik a legfontosabb elve:

„Ha egy hazugságot sűrűn ismételgetünk, az emberek előbb-utóbb elhiszik.”

Pontosan ennek a szellemében sulykolja a vadkant Magliani. Ha valaki, hát ő pontosan tudja, hogy közönséges hazugságról van szó, de csak akkor fogják elhinni, ha állandóan emlegeti. Annyiszor kell hallaniuk, hogy lassan elfogadják.

Annál is inkább, mert itt nagyobb problémák is vannak.

csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt.”

A maga módján mesteri. Úgy tesz, mintha azt hinné, hogy a mögötte érkező (illetve őt üldöző) lovasok hallhatták volna Paka – amúgy nem létező – jajveszékelését. Megint sulykol valami jelentéktelenséget, ami egyébként nagymértékben segítené az ő és társa alibijét, hogy a valóban fontosat leplezze.

Van persze más oka is. Modern konspirációs kifejezéssel élve: a szemünk előtt rajzolódik ki Magliani B terve.

Ha bármi nem sikerül, Magliani mossa a kezeit, akkor mindenért egyedül Paka a felelős. Hidegvérrel feláldozná a horvát vadászt.

Magliani jellemrajzába még az is belefér, hogy hidegvérrel megölje Pakát. Ezt tenné, ha az üldözői túl hamar érkeznének. Majd úgy viselkedne, mint aki Zrínyit akarja menteni.

Most jön a lényeg.

Majláni legelébb érkezék”

Ez a mondat a mese kulcsa.

Ez minden idők egyik legmerészebb kísérlete az ősi probléma megoldására: a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. A magyar történelem nagy tragédiája, hogy ezúttal sikerült.

Maglianinak két, egymást lényegében kizáró célt kell elérnie:

  1. Eléggé a többiek előtt kell érkeznie, hogy elkövethesse a gyilkosságot.
  2. Meg kell győznie az őt követőket, hogy csaknem egy időben érkeztek, ergo – bármi is történt – abban ő ártatlan.

Formális értelemben nem sikerült megvalósítania, gyakorlati értelemben azonban elérte a célját: megölte Zrínyit, és sikerült a gyilkosságot vadkantámadásnak álcáznia.

Arról, hogy miért nem leplezték le, illetve, hogy később a kortársak – bár nyilvánvalóan rájöttek a gyilkosságra – miért nem hangoztatták nyilvánosan a gyilkosság tényét, az esszésorozat végén kívánok foglalkozni.

A gyilkosság sikerült, Magliani megoldotta a feladatát, csupán előttünk lepleződik le a mesterkedése – hála Bethlen Miklós Önéletírásának.

„„Majláni legelébb érkezék”

Hát persze, hogy nem állna meg egy komoly nyomozás előtt. Akkor és ott sem állt volna meg, ha bárki veszi a fáradságot, elkülöníti egymástól Maglianit és Pakát, és kikérdezi őket. De Zrínyi Miklós hirtelen halála olyan mértékben fordította ki a sarkából a világot, hogy ez senkinek sem jutott az eszébe.

A mi krimiken edződött gondolkodásmódunk szinte követelné a nyomozást, de rá kell döbbennünk, hogy más a valóság és más a krimi. Ha a kursaneci szituáció Agatha Christie valamelyik regényében szerepelne, az írónőnek mindenképpen bővítenie kellene a történetet, fel kellene vonultatnia még egy-két epikai fordulatot, mert a mesterdetektív számára ez az ügy túlságosan lapos és egyszerű volna. Hercule Poirot szűk negyedóra alatt megoldaná.

Csakhogy…

Agatha Christie bűnügyi regényeiben az áldozat – legyen bármilyen kiváló ember is – mindig csak puszta kellék. A valódi cselekmény csak a halála után kezdődik, a történet csak akkor válik érdekessé, amikor ő már nincs. A világ normálisan működik, az áldozat halála felett minden ki viszonylag könnyedén napirendre tér, és következhet a nyomozás, mint egy izgalmas fejtörő.

A valóság merőben más. Az olyan áldozat, mint Zrínyi Miklós, nem lehet puszta kellék. A halála mindent megváltoztat. Mostantól még a Nap se kelhet fel ugyanúgy, mint eddig. A világ kifordult a sarkaiból, és senkit sem érdekel a logikai játék.

Az eset nem állna ki egy alapos bűnügyi nyomozást, egy helyszínelést meg főképpen nem, de ettől Maglianinak nem is kell tartania, mert a korban nincs hagyománya. Egészen más dolgoktól kell félnie.

Nézzük, mitől:

  1. Ami rá nézve veszélyes lehet, az elsősorban a hirtelen fellobbanó gyanú és az azt kísérő pokoli düh. Ez késő feudális közeg; tüstént gondolkodás nélkül vágnák darabokra, ha azzal gyanúsítanák, hogy meggyilkolta az urukat.

Részben ez a magyarázata Magliani számunkra itt-ott különösnek ható meséjének. Nem a mi logikánknak akar megfelelni. Ezért törekszik végig arra, hogy fenntartsa „ártalmatlan külhoni ifjú” státuszát. Nem akar nagyon értelmesnek mutatkozni, hiszen a késő feudalizmus közösségei számára az okos külföldi mindig gyanús. Az eszes emberhez könnyen és gyakran társul a „ravasz, körmönfont, rókalelkű, ármánykodó” státusz, ami adott esetben a halálos ítéletét jelentené.

Talán ezért kell Pakának is a kor adoma-karakterét, a „gyáva, buta paraszt” státuszát magára öltenie. Erről alább még szólni fogok.

Ez az egyik veszély. Mi a másik?

Ha akad a társaságban valaki, aki elvitathatatlan tekintélyére támaszkodva Zrínyi halála után tüstént a kezébe veszi az irányítást, rendet teremt, és tisztázza a tényállást. A mai olvasónak ez talán első olvasatra furcsa, de – késő feudális fogalmak alapján kell gondolkodnunk egy késő feudális helyzet kapcsán.

Meggyőződésem, hogy Magliani ezzel a lehetőséggel nagyon is komolyan számot vetett, sokkal komolyabban nálunk, hiszen ő benne élt abban a késő feudális világban, amit mi kívülről szemlélünk.

Van-e a jelenlévők közt erre alkalmas személy?

A két arisztokrata, Zichy és Bethlen a társadalmi rangjuknál fogva alkalmasak lennének, de koruk és tapasztaltságuk teljes hiánya alkalmatlanná teszi őket.

Vitnyédi a koránál fogva alkalmas lenne, de neki nincs megfelelő rangja, és a konkrét, erőszakkal kapcsolatos gyakorlati ügyekben sem járatos. Elméleti ember – ügyvéd. Tapasztalata a tárgyalóteremben hasznos, itt haszontalan.

Guzics kapitány a rangjánál és a vár legénysége előtt élvezett tekintélyénél fogva (talán) alkalmas lenne, de arisztokraták társaságában nem kerülhet kezdeményező helyzetbe.

Akkor kicsoda?

A jelenlévők közül – sajnos – senki.

Biztos vagyok benne, hogy ezt Magliani pontosan tudta. Zrínyi mellett a társaságnak most egyetlen olyan tagja sincs, aki a katasztrófa idején képes volna magához ragadni a kezdeményezést.

Erre elsősorban Zrínyi Péter lett volna alkalmas. Ő azonban távol van, és mire Csáktornyára érkezik, a nyomok kihűlnek.

Magliani tehát tudja: a társaságban senki sincs, aki képes volna a merénylet után magához ragadni a kezdeményezést. Úgy vélem, ettől a gyilkos merészsége csak tovább növekedett.

Illetve…

Egy valaki mégis van, aki képes lenne magához ragadni a kezdeményezést, és tiszta vizet önteni a pohárba. Maga Zrínyi – ha életben marad. Ebben az esetben Magliani lelepleződik. Paradoxnak tűnik, de Maglianinak attól kezdve, hogy elindult, sokkal több félnivalója van abban az esetben, ha Zrínyi életben marad, mintha meghal.

Ezt figyelembe véve nézzük tovább. Mindent ehhez viszonyítva kell értékelni: Magliani fortélyosságát, kockázatos kijelentéseit, elszánt ravaszságát, vakmerőségét. A szinte pokoli merészség nélkül a terv nem váltható valóra, és a sikertelenség biztos bukás. A kocka el van vetve. Attól a pillanattól kezdve, hogy Zrínyi után indult, Maglianinak nincs választása.

„„Majláni legelébb érkezék”

A talán legkockázatosabb mondat. Ha a később érkezők közül bármelyik éberebb a kelleténél, romba döntheti az egész mesét. Magliani lehetetlen feladatot próbál megoldani: annyival előbb kell érkeznie, hogy gyilkolhasson, de nem annyival, hogy a mögötte rohanók ne higgyék el azt, hogy csaknem együtt jöttek. A kör négyszögesítése.

Mi mindent kell elvégeznie Maglianinak, amíg a többi lovas odaér?

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Erre szokás azt mondani: szezonra való esemény történik, mire a többiek odaérnek.

Ez a mese talán legkockázatosabb része, Hercule Poirot néhány jól irányzott kérdéssel sarokba szoríthatná a gyilkost.

Vizsgáljuk meg tüzetesebben:

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Magliani nem kevesebbet szeretne állítani, mint azt, hogy mire ő megérkezett, a tragédia már megtörtént, és ő nem segíthetett Zrínyin. Ezzel persze Paka fejét nyomja a víz alá, de ezzel láthatóan nem törődik.

„hát Póka egy horgas fán”

Magliani szerint Paka, mint vadász semmirekellő és hasznavehetetlen. Gyáva és ügyetlen. Vadkan sebezte mellette halálra az urat.

Paka számára ez nagyon súlyos egzisztenciális kérdés lehet(ne). Feltehetően nem maradhat tovább vadász a Zrínyi-birtokokon. Vége van akkor is, ha elhiszik a meséjét. A legenyhébb szankció az lehet vele szemben, ha elzavarják. Számot kell vetnie azzal, hogy kirúgják, nem fog tudni megélni. Az sem kizárt, hogy Zrínyi Péter – mihelyt megérkezik – alaposan megbotoztatja a minimum hanyagsággal és gyávasággal gyanúsítható jágert, esetleg lecsukatja, vagy más módon megszégyeníti. A beosztásában semmiképpen sem tartja meg, az a legkevesebb, ha útilaput köt a talpára.

Paka – mint urasági alkalmazott – feltehetően a Zrínyiek birtokán él. Ki tudja, kinek a házában lakik. Van-e családja. Mindenképpen összeomlott az élete. Miért vállalja? Talán valami sokkal kedvezőbbért sokkal nyereségesebbért cserébe?

Nem biztos azonban, hogy önként vállalja. Még azt sem tudjuk, egyáltalán sejti-e, hogyan meséli el az eseményeket az uraknak Magliani.

Van ám itt egyéb is:

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Ravasz a mese. Magliani in medias res tudósít bennünket Zrínyi haláláról. Úgy meséli el, hogy szándékosan elhallgatja az állítólagos vadkantámadás néhány igen fontos momentumát. Pontosabban: olyan helyzetbe hozza saját magát, hogy ezeket el se kelljen mondania, hiszen nem látta, nem tudja, nem szemtanú.

Mi mindent hallgat el? Nézzük:

  • Honnan került elő az állítólagos gyilkos vadkan?
  • Hogyan, mi módon volt képes váratlanul rátámadni két tapasztalt vadászra? A vadkan nem csendes és nem észrevehetetlen. Vad csörtetéssel ront elő a sűrűből. Kizárt dolog, hogy ne vegyék észre.

Még ez se minden.

Ha volt elég helyük, miért nem ugrottak el a támadó vadállat útjából? A vadkan támadás közben nem különösebben fordulékony. Amúgy sem az.

Ha azonban nem volt elég hely, és a két férfi a vadkan támadása előtt egymás mögött haladt, vagy állt, felettébb nehéz elképzelni, hogyan is alakulhatott (volna) ki a Magliani meséjében vázolt helyzet. Próbáljuk csak rekonstruálni! Egyik kérdés a másikat fogja követni, és a dolog sehogy sem fog stimmelni.

Magliani nagyvonalúan úgy döntött, semmiféle magyarázatot nem fűz az elmondottakhoz, hiszen ő semmit nem is látott, ő akkor érkezett. Magyarázza meg Paka – ha tudja.

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, “elfut a disznó,”

Vegyük észre: ismét a szcenikus tudósít bennünket. Az általa előadottak nem a valóságot, hanem egy tragikomikus bohózat színpadképét adják. A szituáció tragikus hőse Zrínyi Miklós, Paka pedig a táncoskomikus. Az elbeszélés azonban érezhetően az intrikus önigazolása.

Nézzük még egyszer:

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Egy dolog teljesen bizonyos: amikor a többiek megérkeztek, már egyáltalán nem ez a kép fogadta őket. Hanem egészen más. Ezért (is) kellett a szcenikusnak felfestenie ezt a színpadképet. Mert esetleg a többiek számára a valóban látottak nem ilyen előzményekre engedtek következtetni.

 

Folytatása következik.

 






HOZZÁSZÓLÁSOK»



Cikk bejelentése



Írjon Ön is,írj te is magazinunkba!