NEKÜNKSZÓL VÁROSOK


BUDAPEST    DEBRECEN    KECSKEMÉT    PÉCS    SOPRON    SZEGED    SZOLNOK

Két történet, egy félig teli és egy félig üres pohárról

Gy. Horvath Karoly



 

Gondolatok a konyhában

 

A történetek szereplői kitalált személyek, bármiféle hasonlóság a véletlen és a szelektív memóriám műve.

A félig teli pohár

Mami már elmúlt 90 éves. Pontosabban Mami még csak 90 éves múlt. Történeteit nem egyszer kezdi így: amikor még csak 80 éves voltam…. Fogja még úgy is kezdeni, hogy amikor még csak 90 voltam!

Elmesélte, hogy milyen sokat kellett neki dolgozni, „a kurva életbe!” Kislány korában napszámos volt, tíz kilométernél messzebb járt dolgozni, gyalog. És haza is gyalog. A két út között kapált úgy 12 órát, egy héten hatszor. Egy olyan gazda földjén dolgozott, aki megtiltotta, hogy a napszámosok vizet kapjanak. Ezt a gazdát azóta boldoggá avatták és szentként tisztelik. Tizenhat évesen cseléd volt egy zsidó tejkereskedőnél, voltak problémái abból, hogy nem a sakternél vágatta le a tyúkot, hanem egy gáláns udvarlóra bízta. Még tinilányként Pestre ment cselédnek, és hamar férjhez ment. A férjet viszont hamar elvitték a frontra, ott is maradt két évig. Mami végzett kényszermunkát a szovjet hadseregnek, utazott vonat tetején az Alföldre élelemért, amit pénzért nem lehetett venni, csak az értékesebb ruhadarabokért cserélni. Később is maradt egyedül, mert a férje büntetésben volt feketefuvarért. Mosást vállalt a honvédségnek, és egész életében mindenre talált megoldást.

A gyerekek felnőttek, majd eltemette előbb a férjét, később a felnőtt fiát. A fia halála után néhány nap alatt megőszült. Minden oka meglenne rá, hogy magába roskadjon, de nem tette. Mikor már elmúlt nyolcvan éves, pontosabban mikor még csak nyolcvan éves múlt, reklamált, hogy már legalább két éve nem kérték meg a kezét. Mami, nem gondolt arra, hogy a szóba jöhető férfiak már meghaltak? Ja, tényleg. Mikor nászasszonya temetésére ment – akkor már közelebb volt a kilencvenhez – úgy döntött, nem visz magával botot, mert akkor öregasszonynak néznék. A temetőből kifelé jövet azon morfondírozott, hogy neki milyen sok temetésre kell még elmennie, ezért még vennie kell egy új kabátot. Vett is. De előbb felsorolta, kinek a temetésére megy még el, köztük olyant is említett, aki évtizedekkel fiatalabb nála.

Aztán egyszer felhívtak, hogy Maminak leállt az emésztése, kórházban van, valószínűleg meg fog halni. Mondtam, hogy az nem létezik, hiszen még csak most múlt kilencven éves. Mami is pontosan így gondolta, mikor másnap jobban lett, megszökött a kórházból, és azóta is jól van, hála Istennek. Nem úgy, mint a pápa, aki Mami szerint azért mondott le, mert AIDS-es.

A félig üres pohár.

Ennek a történetnek a szereplője egy Fiatalember. Nem egy lelkes Fiatalemberről van szó, nehéz tűzbe hozni. Minden olyan dologban meglátja a rosszat, amit a környezet jónak lát, kedvére tenni nem lehet. Terhes családi örökséget mondhat magáénak. Dédipapit háborús trauma érte, majd maláriát kapott az olasz fronton, többet nem is lett belőle egészséges ember. Nagypapinak elvették a vagyonát a kommunisták az ötvenes években. Az apja sem érte meg egészségesen a nyugdíjat, ágyban feküdt évekig depresszióval és tán valami más bajjal is. Nagypapi azonban nem őrült meg, ő káromkodott néhány hónapig, majd sokáig élt egészségben, vidámságban.

A fiatalembernek szépen alakult az élete. Már gyerekkorában arról ábrándozott, hogy kamionsofőr lesz, és álma megvalósult. Megházasodott, házat épített, gyerekei születtek. Ám volt egy titka, amit nem bírt magában tartani örökké. Nem azt a nőt szerette, akivel élt, hanem titokban a legjobb barátja feleségéről ábrándozott húsz éven át, őt tartotta lelki társának. Úgy alakította az életét, hogy a közelében lehessen, hogy legalább láthassa néhanapján. Majd egy reggel hat órakor felállt az asztaltól, hogy ő most átmegy a lelki társához. Asszonya megállapította, hogy a Fiatalember nem normális, mész ám a francba, nem a lelki társadhoz. A Fiatalember erre földhöz vágta a kedvenc bögréjét a tejeskávéval együtt. Asszonya rohant anyósához, hogy csináljon valamit, mert „dühöng” a fia, Anyuka pedig úgy vélte, hogy fián is előjött a generációkon végigvonult őrület, mentőt kell hívni hozzá. A pszichiátrián annak rendje s módja szerint dilisként kezelték az amúgy békésen viselkedő Fiatalembert, ellátták gyógyszerekkel, amiktől a páciens zombivá változott.

Legjobb barát próbált lelket önteni Fiatalemberbe, külön kiemelve nagypapi példáját, aki nem lett beteg, hanem kieresztett magából egynéhány egészséges cifra káromkodást. Ám a Fiatalember nem kért a lélekből, hiszen őneki ez a sorsa, dédipapi is meghibbant, nagypapi is majdnem, az apja meg egész rendesen meghibbant, úgyhogy most őrajta a sor. És kötelességtudóan meghibbant. Anyuka is megerősítette, hogy ez a család sorsa, teljesen természetes, hogy a fia meghibbant.

Néhány hónap után kiengedték a kórházból, de a jogosítványát elvették, kamiont csak gyalogosként láthatott. Szalag mellett dolgozott egy gyárban, de nem tudta felvenni a ritmust. Hanem aztán egy szép napon újra kamionra ülhetett! Fel is ült, majd otthagyta Bécs mellett, hazajött stoppal. Azóta hol van munkája, hol nincs, emberek közé nem jár, dédelgeti rögeszméjét, hogy őneki betegnek kell lennie. Még a legkitartóbb barátai is elhagyták, mert megunták, hogy nem akar változtatni az életén, csak sajnáltatni magát.

Fele annyi idős, mint Mami.


Gondolatok a konyhában






HOZZÁSZÓLÁSOK»



Cikk bejelentése



Írjon Ön is,írj te is magazinunkba!