NEKÜNKSZÓL VÁROSOK


BUDAPEST    DEBRECEN    KECSKEMÉT    PÉCS    SOPRON    SZEGED    SZOLNOK

Pesszimizmus országa és a „yes we can!”

Wairzo


 
 
 

Van egy ország Európa szívében, ahol a világon az egyik legmagasabb a pesszimista emberek népességhez viszonyított aránya.

De mit is jelent a pesszimizmus?

„A pesszimizmus az a fajta vélekedés, hogy általánosságban a dolgok rosszak, és csak egyre rosszabbak lesznek; ellentétben az optimizmussal, ami a dolgok általános javulásában és a jó oldal szemléletében hisz. Egy gyakori példa a következőképpen szemlélteti a különbséget: amikor egy fél pohár vizet lát, az optimista azt mondja rá, hogy félig teli; a pesszimista viszont, hogy félig üres.” forrás: Wikipedia

Optimistákra és pesszimistákra is szükség van egy országban. Az optimisták kitalálják a repülőgépet, a pesszimisták pedig az ejtőernyőt.

(G.B. Stern)

Döbbenetes adatokat publikált Manchin Róbert arról, hogy a világ különböző társadalmai milyennek látják jövőjüket; vagyis pontosabban arról, hogy öt év múlva milyen lesz az életük.[1] A Gallup WorldPoll keretében – reprezentatív mintán – 120 országban tették föl a kérdést. Az eredmény számunkra lesújtó. A 120 ország közül a 117. helyre kerültünk. A felnőtt lakosság 34.2 %-a látja a maga jövőjét reménytelennek vagy szinte reménytelennek. Haitival (35.5 %), Burundival (35.5), Pakisztánnal (34.2) és Togóval (31.5) vagyunk egy társaságában. A világon mindössze egyetlen országban, Zimbabwéban látják az emberek még nálunk is sötétebbnek a jövőjüket (40.3 %).

Ukrajnában, Lettországban, Portugáliában 20 %, Lengyelországban 10 % körül mozog azok száma, akik ennyire nem bíznak a jövőjükben. Aztán jönnek a kifejezetten pozitív jövőképpel rendelkező országok kevés és még kevesebb borúlátóval: Németország (7.5%), Belgium (3.3%), Ausztria (3.0%), USA (2.2%), Dánia (0.8%), Hollandia (0.6%), és jön végül a derűs jövőt látók világbajnoka: Norvégia, ahol a felnőtt lakosságnak mindössze 0.5%-a látja sötétnek a jövőjét.

Azt a tényt, hogy 1993-ban és 2000-ban is az alsó harmadba kerültünk [2], még megpróbálhattuk volna a magyar társadalom állítólag hagyományos borúlátásával magyarázni. De a mostani gyászos adatokat már nem lehet ilyen egyszerűen elintézni.

Mi lehet, mik lehetnek az okai a magyar társadalom e döbbenetes fegyverletételének az ismeretlen jövő előtt? És kikből, milyen embercsoportokból tevődik össze ez a 34 százalék? Próbáljuk meg leírni, körülhatárolni őket, vagy legalábbis egy részüket.

A búsmagyarok, vagyis azok, akik benne ragadtak ebben a rossz, „két pogány közt szenvedünk” tradícióba. Feltehetőleg sokak érzelemvilágát átitatja még ma is ez az ártalmas, kelet-európai mentalitás. – A közoktatás és a média is erősíti, mi magunk is erősítjük egymásban, nap mint nap, ezt a vesztes-tudatot.

Az 1989 óta vesztesek. És azok, akik az utóbbi egy-két évben még reménytelenebbül vesztesekké váltak; akik elvesztették munkájukat, alacsony nyugdíjból vagy segélyből élnek, kevés jövedelemből több gyereket nevelnek, súlyos mindennapi gondokkal küszködnek. Nem hisznek, és aligha hihetnek abban, hogy bármiféle politikai változás egykettőre megnyitja előttük a nagy vagy akár csak a szerény lehetőségek világát. – Alapvetően kellene megváltoznia az ország gazdasági helyzetének, politikai és társadalompolitikai gyakorlatának ahhoz, hogy az ebbe a csoportba tartozó százezrek hinni kezdjenek a jövőjükben. Ahogy például Amerikában az 1960-as, 70-es években a fekete bőrű emberek lassan kezdtek hinni benne.

A cunami áldozatai. Az utóbbi években olyan mértékben roppant meg a gazdaságunk, olyan veszélybe került sokszázezer család élete, úgy szétzilálódott a közélet, olyan tehetetlen és tisztességtelen a politika, olyan farkasétvágyú a korrupció, hogy – érthető módon – nagyon sokaknak megrendült a hitük az ország és önmaguk jövőjében. – A gazdasági fejlődés lendületes beindulása, a mindennapi élet valamiféle megnyugvása, a közéleti kitisztulása, a társadalmi béke lassú kialakulása színezheti majd át valamivel derűsebbre ezeknek az embereknek a jövőképét.

A hallgatag vagy hangos sértettek, akik úgy érzik, két évtizede becsülettel dolgoznak, de munkájukat soha sem ismerték el, sohasem fizették meg, miközben mások munka nélkül meggazdagodtak. És már nem is remélik, hogy az ő életükben kialakulhat egy igazságosabb, méltányosabb társadalmi rend.

A zárt gondolkodásúak. Akik csak addig hittek a jövőben, amíg egyik vagy másik nagy ideológia fényes jövőt ígért a világnak, vagy legalábbis a hozzájuk hasonlóknak. Görcsösen kapaszkodnak egyik vagy másik efféle ideológia romjaiba, nem merik elengedni a fogódzkodókat. Rémülten merednek bele a körülöttük felkavarodó zűrzavarba. – Rokonaik, a jobb- vagy bal-szemellenzősök, akik megingathatatlanul állítják vagy azt, hogy az elmúlt években nem történt semmi más, csak kíméletlen ország árulás, vagy azt, hogy épp ellenkezőleg, az ország demokratikus rendje most, a következő években fut bele a pusztulásba. – Amíg nem jön létre valamiféle társadalmi kiegyezés, addig a társadalom egyik fele mindig hajlamos lesz a rém- és borúlátásra.

Az alattvalók. Akik nagyon hittek egyik vagy másik vezérben, és amikor a vezér gyengének vagy méltatlannak bizonyult, nem tudták, kibe-mibe kapaszkodjanak. Fejüket vesztették. – Egy rosszul működő, gyenge demokráciában nehéz kigyógyítani az embereket ebből az alattvalói görnyedésből.

A fejlődés-függők, vagyis azok, akiket két évszázada azzal narkotizálnak nagy és kis gondolkodók, nagy és kis politikusok, hogy az emberiség története a – kisebb kisebb-nagyobb botlásokkal megszakított –haladás diadalmenete. Most, hogy megroppant ez a hit, s hogy sokfelé futott szét a történelem ezer ága-boga, elbizonytalanodtak, megtorpantak, nem tudják, merre keressék a biztosnak s fényesnek ígért jövőt.

Az EU-sértődöttek, azok, akik azt hitték a hetvenes-nyolcvanas években, hogy ha egyszer visszakerülünk (?), bekerülünk a nyugati világba, akkor egy csapásra megoldódik minden problémánk. Nem oldódott meg. És most elfogta őket a keserűség, mint a szüleiben csalódott gyerekeket.

Az Európát járó finnyás polgárok, akik Bécsből, Párizsból, Londonból, New Yorkból hazatekintve, hazajőve – méltán – elborzadnak a hazai állapotokon. Európai, amerikai mércével mérve a látvány valóban lesújtó. Azon azonban elgondolkozhatnának, hogy egy bizonyos Széchenyi István is Londonból, Bécsből jött haza, de borzadozás helyett a Lánchíd terveit hozta magával.

Az ancien régime tagjai. Azok, akik karrierjüket, biztonságérzetüket az elmúlt években uralkodó politikai-gazdasági „arisztokráciához” kötötték, és előjogaik, kiváltságos helyzetük (átmeneti) elveszítésétől félnek. Visszhangzik az ország a panaszáradattól. „Ez is csak nálunk történhet meg…”, „Legjobb volna elmenni ebből az ilyen-olyan országból”… – Csak az a politika lehet igazán sikeres, amely meggyőzi őket s meggyőz mindannyiunkat arról, hogy az ország minden polgárának jogait, biztonságát, lehetőségeit megőrzi, garantálja, minden körülmények között, mindennel és mindenkivel szemben.

A paranoiások, akik egyfolytában rettegnek, mert úgy vélik, hogy amíg az ellentábor van hatalmon, addig az ország csak rombolódik, addig minden reménytelen; b) ha az ellentábor győz, akkor az ország katasztrófába fut bele. Más szóval mindkét oldalon azok vannak, akik nem bíznak a demokrácia erejében, vagy legalábbis nem bíznak a demokrácia hazai gyakorlatában. Félnek attól, hogy az országot maffia-szerű erők kirabolják, illetve szélsőséges erők a hatalmukba kerítik. – Ezeket a félelmeket (amelyek csak azért paranoiásak, mert eltúlozzák a létező veszélyt) csak a demokratikus intézményrendszer, a jogrend és gyakorlat tartós megerősödése és a politikai élet civilizálódása enyhítheti. Minden józan kormánynak erre kellett volna törekednie az elmúlt két évtizedben, és erre kell majd törekednie a következő években, évtizedekben.

A Szókratészek. Vagyis az érzékeny lelkűek, akik az átlagosnál jobban megszenvedik a mai élet és közélet feslettségét, zilált állapotát. – Nehéz idők várnak rájuk. A gazdasági és politikai változások gyorsabbak, mint az erkölcs és a közerkölcs esetleges gyógyulásfolyamata.

A megfáradtak. Akiknek ez a nehéz húsz év már túl sok volt: már nincs erejük hinni semmi pozitív változásban.

A lusták. Akik az ország rossz állapotában és a reménytelenségben alibit keresnek a semmittevésre és a panaszkodásra. – Nehezen mondanak majd le a semmittevésnek erről a kényeleméről és gyönyörűségéről.

A kudarckerülők. Azok, akik az országnak már annyi fájdalmas kudarcát élték át, hogy nem akarnak újra csalódni, nem akarnak hinni a siker lehetőségében. Ringatják magukat a siker lehetetlenségének a bölcsőjében.

Az önbénítók. Az előzök rokonai. Gyengék, nem bíznak magukban. Ha telepanaszkodhatják a világot, és meggyőzhetik magukat arról, hogy minden reménytelen, akkor nem kell erőfeszítéseket tenniük azért, hogy az élet egyik vagy másik versenyében sikert arassanak. Próbálkozniuk sem kell, mert hiszen eleve minden reménytelen.

A cinikusok. Akiket gyönyörűséggel tölt el az, hogy az élet őket igazolta: nincs semmi, ami tiszta, szent, becsületes volna ezen a Földön. Vagy legalábbis ebben az országban. Ezen nem lehet, s ha nem lehet, nem is kell változtatni. Pont.

Nem tudom, hányan vannak a különböző – egymást egyébként átfedő – csoportokban, de számuk, tömegük együttesen mintha részben magyarázná azt a bizonyos 117. helyet.

Nem folytatom. Mert könnyen le lehet mindezt söpörni az asztalról azzal, hogy az emberek azért borúlátóak, mert minden okuk megvan a borúlátásra. Lehetséges. De azért, ha jól belegondolunk, valóban annyi okuk van-e rá, mint azoknak, akik Zimbabwéban, Burundiban vagy Togóban az életben maradásért kell nap mint nap megküzdeniük?

Arról nem is szólva, hogy ez a már-már járványos pesszimizmus sok kárt tesz bennünk és az országban. Nagyon is ránk férne egy kicsit több bizalom önmagunkban, egymásban és a világban. Ránk férne a „Yes we can” lendülete és szelleme.

[1] Egy tizenegy fokú skálán kellett elhelyezniük jövendő életüket „a lehetséges legjobb élet és lehetséges legrosszabb élet között”, Zimbabwe, Burundi és Magyarország. Adalék az érzelmi tőke és a remény méréséhez. 2009. június. http://www.gallup.hu/Gallup/release/zimbabwe_090605.htm.

[2] Manchin Róbert utal arra, hogy akkor a magyar felnőtt lakosságnak még csak 20, illetve 23%-a ítélte meg kifejezetten sötéten a jövőjét.

forrás: Hankiss Elemér: Borúra ború – A pesszimizmus néhány változata

Yes, we can – Igen, meg tudjuk csinálni, képesek vagyunk rá!

Ne panaszkodjunk! Mindenkinek vannak problémái. Beszéljünk a problémáról, de úgy, hogy keressük közben a megoldást. Tegyünk érte, hogy változás történjen!

Tegyünk egy próbát és a panaszainkat fordítsuk a megoldás keresésébe. Tény, hogy sokkal nehezebb tenni, mint panaszkodni, de hosszútávon kifizetődő. Ne essünk abba a hibába, hogy valamit megpróbálunk, aztán az esetleges sikertelenség miatt feladjuk és panaszkodunk tovább. Ne adjuk fel!

„Nem buktam el, csak találtam tízezer utat, ami nem járható.” (Thomas Edison – a villanykörte feltalálója)

Nem vagyunk kevesebbek más embereknél. Fejben dőlnek el ezek a dolgok. A mentalitásunkon kell változtatni, a dolgokhoz való hozzáállásunkon és a pozitív változás jönni fog. Senki más nem képes ezt megtenni helyettünk, így nekünk kell megtenni!

Lépésről lépésre tegyük. Nagyon sok szép dolog történik körülöttünk nap, mint nap, amiről tudomást sem veszünk. Vegyük észre a jót, vegyük észre azt, hogy mennyi csodás dolog történik velünk nap, mint nap. És merítsünk ebből energiát. „amikor egy fél pohár vizet lát, az optimista azt mondja rá, hogy félig teli; a pesszimista viszont, hogy félig üres.” Lássunk félig teli poharat mindig!

Mosolyogjunk, érezzük jól magunkat! A problémáinkat tartsuk szem előtt és oldjuk meg. Ha csak beszélünk róluk, de nem teszünk semmit annak megoldásáért, akkor ugyan mire számítunk? Arra, hogy magától fog megoldódni? Nagyon csekély esetben fog megtörténni!

Kezdjünk a mai nappal új életet. Nem arra gondolok, hogy változtassák meg a munkahelyüket, vagy költözzenek el onnan, ahol jelenleg laknak. Nem. Kezdjék máshogy a napjukat. Amikor felébrednek, gondoljanak arra, hogy milyen jó ízű a kávé, amit isznak, hogy milyen szép dolgok várhatnak Önökre a mai nap. Üdvözöljék szomszédjukat reggel egy mosollyal, köszönéssel, és tegyék ugyanezt a kollégáikkal is. Meglátják a változást! Érezzék jól magukat a bőrükben. Közben pedig oldják meg a problémáikat lépésről lépésre. Egy idő után exponenciálisan fognak a dolgok javulni és úgy fogják érezni, hogy mindez maguktól történik, Önök nem is tesznek érte igazából semmit. DE igen, tesznek. Pozitívan, optimistán állnak a dolgokhoz. Megtalálják a jót a történésekben, és képesek lesznek a számukra negatív dolgokból előnyt kovácsolni.

Mindez Önökön múlik! Tegyék meg saját magukért!

Hogy miért? Mert igenis képesek rá, meg tudják csinálni – YES, WE CAN!






HOZZÁSZÓLÁSOK»



Cikk bejelentése



Írjon Ön is,írj te is magazinunkba!